Ami engem igazából nem is lepett meg nagyon, hiszen a rendező az a Pete Docter, akinek a Fel! és az Agymanók című mozikat is köszönhetjük. Két olyan alkotásról beszélünk, amit ugyan meg lehetett nézni a picikkel is, de ebben az esetben a stáblista után garantáltan özönlöttek a kérdések, míg a felnőttek nagyjából az első két percben elkezdtek rezonálni a látottakkal.

A Fel! nyitánya a sokadik megnézés után is képes meghatni az embert, az Agymanók pedig az egyik legérettebb, gyerekeknek is ajánlható animációs film, amit valaha láttam. Különösen az utóbbit lehet állandó példaként mutogatni filmes kurzusokon, amikor az kerül szóba, hogyan lehet a felnőttek számára is bonyolult témákat és összetett problémákat közérthetően ábrázolni. Docter alkotása igazi érzelmi hullámvasút, melyre felülve az ember az egyik pillanatban a sziporkázó kreativitást évezi, a másikban felnevet egy felnőtteknek szánt poénon, egy pillanattal később pedig a torkában lévő gombóccal küszködik.

Ugyanez érvényes a Pixar legújabb munkájára, a Lelki ismeretek című animációra is, ami még az Agymanókhoz képest is emel a téten, hiszen

A főhős egy Joe Gardner nevű középiskolai zenetanár, aki világ életében jazz-zenész szeretett volna lenni. Egy nap megkeresi egyik volt tanítványa, hogy van-e kedve csatlakozni az együtteséhez, Joe pedig épp a sikeres meghallgatás és az esti koncert közötti időben zuhan keresztül egy nyitva felejtett csatornanyíláson. Ahogy ilyenkor szokás, neki is megjelenik a nagy fehér fény, de mivel épp élete legnagyobb eseménye előtt éri el a vég, nagyon nem akarja még befejezni földi pályafutását. Egy olyan helyre kerül, ahol a lelkeket készítik föl az életre, és ahol Joe elkezd kiskapu után kutatni, melynek segítségével visszatérhetne a testébe, hogy megvalósíthassa legnagyobb álmát.

A Lelki ismeretek – ezúttal végre meg lehet dicsérni a cím remek magyarítását is – kisujjból hozza azt a kreativitást, amiért a Pixart immár 25 éve csodáljuk. A túlvilág megjelenítését és működését látva még egy filozófus is elismerően csettintene, hiszen a saját keretrendszerében a mozi bakik nélkül magyaráz meg minden égi és földi jelenséget. A helyszín egyfajta átmeneti szállás lelkek számára, ahová rövidebb ideig az élők is ellátogathatnak, amikor valamilyen transzcendens élményben van részük. Ezt kihasználva Joe végül vissza tud térni a Földre, ám egy kisebb baleset következtében ő maga egy macskába, egy gondjaira bízott lélek pedig az ő porhüvelyébe kerül. Ez aztán egy rakás zseniális geghez szolgál munícióul, miközben a legfontosabb kérdést járjuk körbe, amiről valaha animációs moziban szó esett:

Joe cselekvésének alapvető motorja, hogy ő meg van győződve arról, hogy a létezésének célja jazzelőadóvá válni, míg az útitársául szegődő lélek még semmiben sem biztos. Végül mindketten rátalálnak az igazságra, ami a determináltság bizonyossága és a teljes bizonytalanság között épp félúton helyezkedik el, és ezt a felismerést a mozi a Pixar korábbi munkáihoz méltón ünnepli meg.

Docter ezúttal is virtuóz módon játszik az érzelmek húrjain. Nem akarok lelőni semmilyen poént, de annyit azért spoilerek nélkül is el lehet árulni, hogy attól függetlenül, hogy végül a főhős rátalál-e az élet értelmére, a film egy olyan felemelő megállapítással zárul, amit minden néző zsebre fog tenni, és amivel bárki derűsebben indulhat neki a következő évnek.

Nincs mese, ez a film az év egyik legfontosabb alkotása, amit tiszta lelki ismerettel (sic!) ajánlok mindenkinek, aki szeretne egy kis útbaigazítást.

Megfáradtaknak, cinikusoknak ez a mozi felér egy fejmosással, amit korhatárra tekintet nélkül lehet élvezni, de igazán a felnőttek találhatják meg benne azt a vigaszt, bölcsességet és felhőtlen szórakozást, melyre mostanában annyira nagy szükségünk van.

(A film nálunk előre láthatólag január végén kerül mozikba, de ha hozzáférésed van a Disney+-hoz, ott már december 25-től elérhető.)