Két hónap után végre elkezdett lecsengeni a víruspara, vagyis mérséklődik a járványhelyzet, hogy diplomatikusan fogalmazzak. A fővárosban is nyitnak a teraszok, a népek a szoba homályából végre kisomfordálnak a napfényre, támad a tavasz, előkerülnek a rövid szoknyák, a hátitáskából szisszenő dobozos sör, Kidobó Géza agyát szétbassza a tesztoszteron... újra szép az élet.
Eldöntöttük Petivel, hogy nem várjuk meg a péntek estét, és már a hét közepén elkezdjük kiráncigálni Budapestet abból a tompa kábulatból, amibe ez a gyászos világjárvány taszította március első heteiben. Tudom, nem volt mindenki ennyire szerencsés, de nekem sikerült úgy kibekkelnem az elmúlt két hónapot, hogy messziről elkerült a depresszió. Még azzal együtt is, hogy egészen jól elvoltam azzal, ahogyan lelassult az élet, már nagyon hiányzott, hogy leöntsek egy sört a torkomon valamelyik belvárosi szórakozóhelyen. Hát ennek is eljött az ideje. Ráadásul nemcsak egy helyszínen adjuk elő a kora délutáni lazulást, hanem rögtön lenyomunk egy komplett road show-t a Városliget – Margitsziget – Erzsébet tér vonalon.
Az első sör a Vajdahunyad vára melletti mező egyik padján szívódik fel gyomorilag. Petivel hamarjában el is kezdünk szervezni egy baráti összeröffenést június közepére Balatonfüredre, ahol a társaság egyik tagja tavaly orvul telefingta egy helyi kocsma egész teraszát. (Csak remélni merjük, hogy Füred azóta felgyógyult a traumából.)
Valami elképesztő életérzés kint sörözni a szabadban! Úgy kiváltképp, hogy ezen a normális körülmények között zsúfolt környéken most sehol egy tébláboló turista. Amikor egy óra múlva átmegyünk a Margitszigetre, már úgy érezzük, miénk az egész város. Most először kapunk morzsányi ízelítőt abból, milyen lesz az idei nyár fesztiválok és turistaözön nélkül. Ha minden jól megy, az én életemben nem lesz még egy olyan nyár, amikor nem hugyozzák szét angol benzinkutasok a bulinegyedet, ezért megállapodunk Petivel abban, hogy ezt a három hónapot most nagyon meg kell élni. Na jó, nem tolom túl az örömködést, mert akad azért néhány ezer olyan ember, aki a turizmus bezuhanása miatt állt át kenyérre és vízre, de ha már így alakult, miért ne próbálnánk meglátni a dolog napos oldalát?
A próbaüzemben működő Champsben is megiszunk egy jó búzát. Tudom, egy szép délutáni napon az ember nem feltétlenül ámul azon, hogy kizárólag jókedvű emberek veszik körbe, de most még ez is szemet szúr. Olyan, mintha a népek éppen csak felbukkantak volna a víz alól, hogy vegyenek egy nagy levegőt, és ennek most mindenki látványosan örül. A pultban ácsorgó srác olyan szeretettel csapolja a sört, mintha ettől függne, negyven év múlva kap-e nyugdíjat.
Ilyesmin mondjuk a Fröccsteraszon strázsáló alacsony kopasz szekus biztosan nem idegesíti magát.
Hét óra körül futunk be az Erzsébet térre, ahol már tekintélyes tömeg gyűlt össze, hogy hozzánk hasonlóan megünnepelje ezt a gyönyörű tavaszi délutánt, de még így is simán találunk szabad asztalt. Látszik, hogy a hely üzemeltetője megpróbálta komolyan venni az óvintézkedéseket. Sorba állva lehet a pulthoz járulni egy erre a célra elkerített folyosón keresztül. Jobb oldalt bemész, bal oldalt pedig már a piáddal a kezedben távozol. Közben nincs tumultus, lökdösődés, senki nem krákogja le a tarkódat, szóval alapvetően teljesen kulturált módja ez a szórakozásnak. Mindenki érti és megérti, miért van erre szükség, de a már említett kopasz törpe valószínűleg hibás eligazítást kapott.
Ő nem azért van ott, hogy a vendég jól érezze magát és biztonságban legyen, neki egy háborús zónában kell rendet tartania.
Megállok a folyosó elején arra várva, hogy felszabaduljon valamelyik pultos, és ezzel a jelek szerint el is követek egy különösen csúnya háborús bűnt, mert a sort felügyelő szekus idegesen rám parancsol. Állj má' hátrébb! – így, ebben a formában. A jó biztiőrt a vendég észre sem veszi, tartja az ezeréves dakota közmondás, vagyis bőven lenne miért kikérnem magamnak a hangnemet, de inkább lenyelem a békát, és teszek egy lépést hátra. A vonalra álljá' má'! - jön az újabb ukáz, ezúttal már erélyesebben, és mivel nem vagyok birka, hanem fogyasztó vendég, aki egy udvarias kérésre is képes lett volna megfelelően reagálni, ezt már képtelen vagyok szó nélkül hagyni.
Biztos van olyan vendég, akinek azért verik be a pofáját, mert nem bírja befogni – teszem hozzá, egy szekusnak még ilyen esetben sem illene keménykednie –, de én ettől még nagyon messze vagyok, amikor a tapló felszólításra válaszul megkérdezem, miért nem vagyok jó helyen ott, ahol vagyok. Persze, szó nélkül odaállhattam volna arra a kurva vonalra, és akkor ez a minirambó is elégedetten hajthatta volna álomra a fejét ma este azzal, hogy negyven éves korára igenis lett belőle valaki. Az a baj, hogy az a fene nagy önérzetem nem bírja berakni a fiókba, hogy olyan hangnemben igazgasson egy ajtófélfa, ahogy a haszonállatokat szokás.
A kérdésemre a faszi agresszíven felém fordul és felveszi azt a testtartást, amit a kuvaszok szoktak, mielőtt nekiugranak az ember torkának. Ami ekkor esik ki a száján, az valami olyasmi, ami az emberek közötti kommunikációban igen ritkán hangzik el kultúrkörökben:
„Ne feleselj, te papagájgeci!”
Ezt így! Alig győzöm megkérdezni, hogy mi van, a folyosó másik végéről már meg is indul felém két másik szekus, és ha én lennék Keanu Reeves, most kitartanám a kezem, és azt mondanám, hogy „Wooow-ow!”.
Szürreális a szitu. Lehet ilyenekről olvasni egy-egy unalmasabb hétfői napon, hogy a hétvégén hülyére vertek valakit a Gozsduban, aki négy tagbaszakadt őrzővédő egybehangzó állítása szerint be volt baszva, pampogott, zaklatta a vendégeket, meg amúgy is külföldi.
Most itt állok én, a papagájgeci, bebaszva sem vagyok, nem is zaklattam senkit, ezt a nyomorultat mégis láthatóan csak egy paraszthajszál választja el attól, hogy széttörjön egy viperát az arcomon. Már látom is a holnapi híreket; három lehajtott fejű szekus – köztük ez a tarfejű Gimli – sajnálkozó arccal mondja a kamerába, hogy ők nem tehettek mást, hiszen a csávó szétverte a helyet, meg agresszív volt, meg telibeköhögte a vendégeket, és hát ezért van most az intenzíven. Egyébként meg mindenki jogszerűen járt el, a bevezetett intézkedés pedig (lásd még az agyonverés címszónál a lexikonban) arányos volt és szakszerű. Aztán megszólal a hely tulajdonosa is, aki elmondja, hogy a biztonságért egy alvállalkozó felel, úgyhogy ő nem nyilatkozik az esettel kapcsolatban, de majd küld virágot a kórházba.
Szóval ez villant be éppen az agyamba, meg az, hogy ez rohadt gyorsan eszkalálódott, ahogy Ron Burgundy mondaná.
A szitut aztán egy másik kidobó – biztos ő a jó zsaru – oldja azzal, hogy képes emberi hangot megütni. Mi csak a munkánkat végezzük, vírus van – mondja, én pedig nem vitatkozom, mert vírus az tényleg van, meg háború, meg dögvész, meg egy, az idegösszeomlás határán táncoló kopasz törpe, aki annyira felidegelte magát valamin, hogy ha rajta múlik, engem itt ma este elásnak a Budapest Eye alatt.
Azért néhány embert még elém engednek, csak hogy érezzem a törődést, meg a szekuslét hatalmát, de végül csak sorra kerülök, és megkérdezi tőlem egy kedves pultos lány, mit innék.
A tanulságokat tényleg nem boncolgatnám, ezért inkább olyasmivel zárom a sztorit, amivel valószínűleg a Fröccsterasz alvállalkozói köre is egyet tud érteni:
Fasza lenne, ha a nagy felszabadulás közben sem bánnánk úgy egymással, mint egy vödör takonnyal!
Néhány hónapig most tutira máshová viszem a pénzem, addig a minirambó is hátha kialussza a bajait. Peace!
(A cikk főoldali képe csak illusztráció.)