A Pókember: Nincs hazaút bemutatója előtti hónapok másról sem szóltak, mint arról, hogy ki lesz benne a filmben a Sony korábbi hálószövős filmjeiből. Tom Holland egyébként egy interjúban elárulta, hogy a stúdió eredeti terve az volt, hogy végig titokban tartják a korábbi gonoszok felbukkanását, és a mozit úgy akarták promótálni, mintha az a Pókember és Doctor Strange közötti harcról szólna. Még ő is beismerte, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen lett volna. A produkció ugyanis elkezdte leszerződtetni Alfred Molinát, majd Jamie Foxxot, ezeket pedig egészen egyszerűen nem lehet titokban tartani az iparági szereplők előtt. Várható volt, hogy előbb-utóbb valaki elszólja magát, Molina után pedig Foxx is elspoilerezte a dolgot, így pedig már nem volt értelme titkolózni.

A mozi trailerei meg is mutatták a rosszfiúkat, így én sem lövök le semmilyen poént, ha röviden felvázolom az alaphelyzetet: Mysterio leleplezte Pókember személyazonosságát az Idegenben végén, ami fenekestül felforgatja Peter Parker életét. Hogy rendbe hozza a dolgokat, elmegy Doctor Strange-hez, aki vállalja, hogy egy igen problémás varázslattal elfeledteti az egész világgal a történteket. A dolog azonban balul sül el, a dimenziók összekutyulódnak, és Parker világát elárasztják más univerzumok Pókember-gonoszai.

A sztoriról egy szót se többet, egy rajongót ugyanis hatalmas bűn lenne megfosztani a szép sorban érkező frenetikus AHA élményektől. Bár nem hiszem, hogy erre bárkit is rá kellene beszélnem, azért leszögezném, hogy a Nincs hazaút úgy tele van tömve filmes és képregényes utalásokkal, hogy már csak emiatt is érdemes a legendáriumot ismerőknek megváltani a mozijegyet. Ha fanservice-ről van szó, a mozi szó szerint sziporkázik, de annyira, hogy a közönség a vetítésen olykor tényleg zsigerből kezdett ujjongani, amire példát eddig csak akkor láttam, amikor egyszer volt szerencsém Amerikában megnézni egy filmet. Ilyesmit itthon ritkán tapasztalni, de ebben az esetben teljesen érthető ez a reakció. Pókember ugyanis a világ egyik legnépszerűbb kitalált karaktere, ez az alkotás pedig annyi érzelemmel és akkora rajongással nyúl a lassan hatvan éves képregényes és két évtizedes filmes alapokhoz, hogy az emberben néhány fordulatnál egyszerűen túlcsordulnak az érzelmek.

Azt már Holland is meglebegtette, hogy ez a film nem lesz csupa derű és vidámság, és ezúttal nem viccelt. A Nincs hazaút az MCU legsötétebb Pókember-mozija, a legnagyobb bravúr pedig az, hogy az alkotás még ennek ellenére is képes hozni azt a könnyed hangulatot, amiért az előzőeket is szerettük. Minden drámai fordulatra jut egy jelenet, melyben a felhőtlen bohóckodásé a főszerep. Jon Watts harmadik Marvel-mozija megríkat majd megnevettet és ezt egészen a végefőcímig ízlésesen tudja variálni. Ebben a címszereplő tökéletes partner, a 25 éves színész ugyanis (eddigi) élete alakítását hozza, ami nem is csoda, hiszen a forgatókönyv ad neki néhány igen kemény jelenetet, melyeket hiba nélkül képes megoldani. Bár a film tele van igazi veterán kollégákkal, Holland abszolút pariban van velük, pedig olyan művészekről beszélünk, mint Benedict Cumberbatch, Willem Dafoe, Jamie Foxx vagy Alfred Molina, akik szintén becsülettel hozzáteszik a magukét.

Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy egy Pókember-mozitól nem várhatunk el Bosszúállók-szintű csetepatét, de az akciójelenetek a kisebb volumen ellenére is működnek, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a bolygózúzás helyett itt inkább a kreativitáson van a hangsúly. Néhol olyan remekül megkomponált összecsapásoknak örülhetünk, melyek a Pixar alkotásainak agyafúrtságát idézik. Azt azért érezni, hogy a Marvel számára egyre nehezebb olyan szuperhősös bunyót csinálni, amit még nem láttunk ebben a műfajban. Hiába, ez már az MCU 27. alkotása, de ha megnézzük a negyedik fázis eddigi darabjait, ezen látszik a legkevésbé a fáradtság.

A forgatókönyv nagyon ügyesen hozza egy tető alá a korábbi Pókember-mozik ikonikus gonoszait. A sztori nem csak alibi a rajongók kiszolgálásához, hanem értelme, súlya van, olykor pedig egészen zseniális önreflexióra kínál lehetőséget. A kikacsintások egytől-egyig ülnek, és minél közelebb merészkednek a negyedik falhoz, annál nagyobb az ujjongás a nézőtéren.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy néhol akadnak logikai bakugrások. A multiverzumos móka legalább annyi veszélyt rejt magában, mint levezetni egy bonyolultabb időutazós gondolatkísérletet, és a mutatvány a Nincs hazaút alkotóinak sem sikerül botlások nélkül. Ezen akár fenn is akadhat a kukacoskodó néző, ahogy egy szuperhősös filmben nyilván ezer meg egy dologba bele lehet kötni, de aki tudja, mire váltott jegyet, annál bizonyára nem fog hibázni az engedékenyebb hozzáállás.

Ha nem is a legjobb Pókember-film a Nincs hazaút – a világért sem akarnám felbosszantani egy ilyen kijelentéssel a Pókember 2. és a Pókember: Irány a Pókverzum! rajongóit –, azt magabiztosan merem vállalni, hogy szerintem eddig ez a közkedvelt szuperhős legbátrabb, legdrámaibb mozis megjelenése, mely nemcsak a címszereplő világát forgatja fel, de egy új fejezetet nyit a Marvel egész mozis univerzuma számára.