Nyilván sokan fordulnak el már zsigerből ettől a filmtől, mert jön a jó öreg „ne két nő szeressen már végre egymásba, ez is biztos valami propaganda” című esztrádműsor, de nem, itt tényleg többről van szó, pont ahogy a Szólíts a neveden is sokkal inkább működött szimpla szerelmesfilmként, mint melegfilmként, a Portré a lángoló fiatal lányról számára is csak egy extra adalék, hogy két nő a főhőse. Mert így még valószínűtlenebb az egész, de hát a szerelem már csak ilyen kiszámíthatatlan, elmész titokban lefesteni valakit, aztán egyszer csak az ágyban találjátok magatokat.

Az alapsztori nagyjából ennyi, de persze azért a helyzet nem ennyire egyszerű. A 18. században járunk. Marianne festőnő, aki egy épp házasságra készülő, eléggé problémás nőről készül portrét festeni menyegzője alkalmából, de a problémás nő, Héloïse hallani sem akar arról, hogy megörökítsék. Marianne-nak titokban kellene végeznie a munkáját, társalkodónőnek kell kiadnia magát, a sétáik közben meg kell figyelnie a modellje minden egyes porcikáját és ki kell tapasztalnia igazi jellemét is, ami ahhoz vezet, hogy a lány egészen közel kerül Héloïse-hoz, Héloïse-t iránt pedig ilyen mélységig nem igazán érdeklődött senki, így borítékolni lehet, hogy rövid időn belül fellángol a szerelem és még egy-két más apróság is a környezetükben.

A Portré… nem is a sztorija miatt érdekes, hanem a világa és a lassú, de pontos építkezése miatt, egészen apró lépésenként szeret ugyanis egymásba a két főszereplője, hiszen így kikerül mindenféle hatásvadászatot és teatralitást, egyszerűen csak azt nézed nagyjából pislogás nélkül két órán keresztül, ahogy érezhetően fokozódik a vágy két gyönyörű lány között, miközben a beállítások legalább fele maga is lehetne egy festmény.

Nincs benne olyan pillanat, ami ne történhetne meg a valódi életben, de mégis úgy ábrázolja ezeket a pillanatokat, hogy soha ne felejtsd el őket. Ehhez persze az is kell, hogy a szerelmeseket alakító Noémie Merlant és Adèle Haenel között is működjön a kémia, de nem csak hogy működik, hanem felgyullad tőlük a vászon. Mindkét színésznő csodálatos, ráadásul különösebben nem is akkor szexik, amikor fizikai kapcsolatra kerül köztük a sor, hanem amíg csak néznek egymásra, amíg nem érted, miért nem lépnek már, de hát ez a 18. század, ezek a lányok pedig elvileg nem a lányokat szeretik.

A Portré… nagyon finoman kezeli a szexualitást, nincs direkt szexjelenet, a csókok is nagyon visszafogottak, nem sokkolni akar, hanem gyönyörködtetni, és szívet tépni. Sikerül neki. Egészen kiváló eszköztárral érzékeltet kimondatlan érzéseket, nem direkt, nem profán, egyszerűen csak gyönyörű. Nem véletlenül nyerte meg Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját, és nem véletlenül lesz ott az év végi legjobb filmes listákon.

És valószínűleg a legszebb szerelmesfilmek között sem. Ennél egyszerűbben, mégis hatásosabban ugyanis nem lehet mesélni a szerelemről, annak árnyoldalairól, felszabadító érzéséről, és arról, hogy mi történik, ha teljesen valószínűtlen körülmények között történik meg.