Amikor megtudtuk, hogy magyar kísértethorror készül, alig tudtuk leplezni izgatottságunkat. A természetfeletti horror, meg úgy egyáltalán a horror nem gyakran látott vendég az itthoni filmgyártásban. Annyira nem, hogy még alapos fejtörés után sem tudnánk mondani magyar példát ebből a zsánerből. Na de majd most Bergendy Péter megmutatja, hogy mi is tudunk fosatni, ha kell! – gondoltuk. Jött a koppanás?
A Post Mortem az első világháború utáni években játszódik. Az ország sokkban. Az átlagmagyar egyszerre gyászolja a Trianonban darabokra tépett országot, a fronton elesett családtagjait és a spanyolnátha tombolásának áldozatául esett szeretteit. A közhangulat tehát hideg-rideg, szürke és reménytelen, mint egy sírbolt, és Bergendy ezt egészen ügyesen viszi vászonra. Hiszen a film egy ponton már biztosan különbözik a nyugati fajtársaitól: egy olyan korban és olyan helyszínen játszódik, ahová még soha nem látogatott el ez a műfaj. Óriási hiba lett volna, ha ezt a körülményt nem sikerül kihasználni, de szerencsére az alkotók tudták, hogy a film ereje a parasztházak fehérre meszelt falaiban, a gerendákra lógatott erőspaprika-füzérekben és a recsegve-ropogva kinyíló kredencekben rejlik. Valószínűleg épp azért történhetett, hogy ezt az alkotást neveztük az Oscar-versenybe, hátha néhány ítész értékeli majd a különleges szcénát.
A sztori hőse egy Tomás nevű vándorfényképész, aki abból él, hogy halottakról csinál utolsó képeket családtagjaik gyűrűjében. A fiút egy rejtélyes kislány elhívja a falujába, hiszen náluk a hideg tél miatt halomban állnak a járványban elhunyt emberek holttestei, Tomás pedig megy, mert amikor a világháborúban élet és halál között lebegett, éppen erről a kislányról volt látomása. A faluban aztán kiderül, hogy a temetetlen holtak miatt egy egész seregnyi gonosz szellem vegzálja az élőket, és az idegen érkezésével lassan de biztosan elszabadul a pokol.
Egy dolog már az első húsz percben nyilvánvalóvá válik: Bergendy nagyon érzi, hogyan lehet kiugrasztani a nézőt a székéből. A jump scare-eket egy kiművelt horrorfan mondjuk nem annyira szereti, hiszen ez a műfaj egyik legolcsóbb megoldása, ellenben ha okosan használják, kiválóan lehet vele feszültséget építeni. A baj ott kezdődik, ha a hirtelen sokkhatásokkal az alkotó lecsúszik egy vásári ijesztgetés szintjére, a Post Mortem esetében pedig inkább ez a helyzet. Persze aki bírja az ilyesmit, az örülhet, hiszen ilyen téren Bergendy munkája olykor simán hozza James Wan Insidious című mozijának szintjét.
A hangulat a film első felében tényleg a helyén van. A múlt század eleji magyar vidék úgy jelenik meg, akár Az Álmosvölgy legendája című Tim Burton-klasszikus fura, rémisztő, helyi legendáktól és rejtélyektől terhes helyszíne, Tomás pedig pont olyan kívülálló, mint Johnny Depp Ichabod Crane felügyelője, aki tud valamit, ami a helyiek segítségére lehet, mégsem fogadják őt kitörő örömmel. Teljesen egyértelmű, honnan veszi a Post Mortem az ihletet. Ha az ember természetfeletti horrort rendez, nyilvánvalóan nyugatra kell fordítania az arcát, hiszen a formulát itt tökéletesítették. Kölcsönözni azonban sokkal okosabban kellene, mint ahogyan azt Bergendy teszi.
A rendező ugyanis alig várja, hogy a lassú építkezés helyett belecsapjon a lecsóba. Hiába tudja ő is, hogy a legjobb horrorfilmek addig halogatják a rém megmutatását, ameddig csak lehetséges, ő már az első adandó alkalommal odapakol egyet a vászonra. Innentől kezdve a mozi átmegy fékezett habzású best of-ba, melyben egymást érik a máshol már ezerszer látott megoldások a furán viselkedő állatoktól kezdve a hosszú folyosón a főhős felé rohanó szellemen keresztül a megmoccanó halottakig. A kísértethorror egyébként a műfajon belül a drágább alfajba tartozik. Egy élvezetes slashert simán le lehet forgatni fillérekből, melyre a zsáner nagy öregje, a Halloween a legjobb példa, ha viszont a vásznon szellemek parádéznak, ott már muszáj bevetni néhány drágább speciális effektust, hogy az ember ne égjen be zsinórokkal meg szekrényekbe bújtatott statisztákkal.
Meglepetés, de a Post Mortem ilyen téren nem vérzik el, pedig a film megtekintése előtt ez volt az egyik legnagyobb félelmünk. A trükkök általában látványosak és színvonalasak, értsd, magyar viszonylatban színvonalasak, mert egy amerikai produkcióban ezeket biztosan visszaküldte volna a rendező, hogy az illetékesek még egy kicsit finomítsanak rajtuk. A lényeg, hogy a vizuális trükkök miatt senkit nem fog megtámadni a szekunder szégyen, sőt, akad egy-kettő megoldás, mely simán megér egy alapos vállveregetést.
A humán vetülettel azonban már nem vagyunk ennyire szerencsések, hiszen a karakterek fájóan egydimenziósak, hiába teszi oda magát az egyébként korrekt színészgárda. A főhősről és a cselekmény motorjául szolgáló kislányról alig tudunk meg valamit, és ők még a kidolgozottabb személyiségek közé tartoznak. A többiek ezzel szemben úgy kerülnek a húsdarálóba, hogy még a nevükre sem emlékszünk. A motivációkkal alapvetően nincsenek nagy bajok és szerencsére amiatt sem kell a fejünket fognunk, hogy a szereplők echte baromságokat csinálnak, szóval az élmény ilyen téren nem frusztráló, csak bántóan üres. Ahogy mondani szokás: nem rossz, de a jó nem ilyen.
Végül aztán megérkezünk a mű utolsó harmadához, amikor a néző elkezd nevetgélni a Post Mortem húzósnak szánt jelenetein, ami minden csak nem jó jel, ha nem egy horrorparódiáról van szó. Bergendy egészen egyszerűen túl sokat akar. A finálé odáig megy, hogy még egy kis zombihorrort is behoz a képbe, amivel már egyértelműen túllő a célon. Addigra már annyi eltorzult arcot és mászkáló árnyat láttunk, annyi hirtelen sikolyt hallottunk, hogy végleg szertefoszlik a film elején még a levegőben vibráló csendes feszültség. Ez már önmagában probléma, de az alkotás a logika terén is elhasal, hovatovább, meg sem próbál értelmes magyarázatot adni arra, hogy tulajdonképpen mi és miért történik a vásznon.
Az első magyar természetfeletti horror olyan lett, mintha a hazai filmgyártás rájött volna, hogy ebben a műfajban erős a lemaradásunk, ezért egyetlen alkotással akart volna felpörögni nemzetközi szintre, miközben ehhez nálunk sem a szükséges tapasztalat, sem a pénz nem állt rendelkezésre. Mégsem lenne szívem a kritikát fanyalgással zárni, hiszen a Post Mortem nem egy halva született első fecske, csak épp ebben a formájában inkább műfajkísérlet, mint kiforrott zsánerfilm.
A film megtekintése előtt megfogadtam, hogy akárhogyan is alakul, a kritikában nem fogom elővenni A tanú citromos hasonlatát, de úgy esett, hogy végső soron a mozijegy megvásárlása melletti legkomolyabb érv mégis az, hogy ez a mű bizony a miénk, és mint ilyen, egyelőre igazi kuriózum. Emiatt arra buzdítanék mindenkit, hogy próbálja megbocsátani az alkotás gyermekbetegségeit, a gyenge karakterábrázolást és az idővel totálisan erőtlenné váló suspense-t, és értékelje az egyedi miliőt, a kezdetben erős hangulatot, a kimunkált jumpscare-eket és a meglepően jó trükköket.
A Post Mortem az Oscarnak a közelében sem lesz, de azért nem kell miatta lesütnünk a szemünket szégyenünkben.