Régen voltam már ennyire zabos, amiért egy jó alapötletből nem sikerült élvezetes játékot csinálni. A Predator: Hunting Grounds még úgy is borzalmasan fáj, hogy egyébként nem teljesen csapnivaló.
A Predator-mozik közül nekem egyedül az első az, amit bármikor szívesen nézek újra. Számomra ez a film Schwarzenegger leglátványosabb, legizgalmasabb mozija, természetesen csak a Terminátor 2 után. Szögegyenes, brutális, a nyolcvanas évek végén pedig a dzsungelben elit katonákat trancsírozó idegen sztorija még simán eredetinek számított. Nem csoda, hogy igazi legendárium szerveződött a rasztafejű rusnyaság köré, melynek a legújabb tagja a Péntek 13-videojátékkal három éve feltűnést keltő IIIFonic alkotása.
A recept a Friday the 13th: The Game esetében is hasonló volt: adott egy szinte legyőzhetetlen főgonosz – ott a jóképű Jason Vorhees –, meg egy csapatnyi áldozat a húsdarálóba. A gonosz feladata az, hogy mindenkit kiirtson, a többieknek pedig el kell menekülniük. Várjunk csak! Hiszen gyakorlatilag az egész 1987-es Predator erről szólt, nem? Érezték is a IIIFonic emberei, hogy egy többé-kevésbé filmhű videojátékos feldolgozás nagyot robbanthat, a Sony pedig simán megszavazta nekik a bizalmat és injekciózott egy kis pénzmagot a Hunting Grounds című projektbe, aminek az ötletét egyébként tényleg nem lehetett nehéz eladni.
A játék alapvető mechanikája ugyanis papíron remekül néz ki: egy kommandós csapatnak be kell rongyolnia a dzsungelbe, hogy elvégezze a piszkos melót – ami lehet mondjuk egy kábítószertanya kifüstölése –, majd vissza kell húzniuk gyorsan a helikopterhez, és elrepülni a naplementébe. A feladatot nehezíti picit, hogy egy ponton felbukkan a Ragadozó, aki csak úgy szórakozásból elkezd megnyúzni, lefejezni és megcsonkítani mindenkit, aki nem ő maga. A koncepció remekül hangzik, hiszen éppen így nézett ki a film is, épp csak a megvalósítással vannak hatalmas bajok.
Az első komolyabb bakit le sem lehetne tagadni: a Hunting Grounds egyszerűen szólva szarul néz ki. A grafika nem jó, ráadásul lépten-nyomon ordas bugok jönnek szembe a szerencsétlen játékossal, aki még a kezelés miatt sem érezheti magát elkényeztetve. A tűzharc ugyanis a CoD-on edződött gémerek számára sima „meh!”-kategória. Papírfegyverekkel megy a puffogtatás, a lövéseknek semmi erejük nincsen, az ellenfelek pedig szinte ugyanúgy néznek ki, és ami nagyobb baj, szerencsétlenek ráadásul még olyan segghülyék, hogy gyakorlatilag nulla kihívás és élvezet van a likvidálásukban.
A Predatorral játszva sem sokkal jobb a helyzet. Nem egyszer fordult elő, hogy azért abált le az ellen, mert beleakadtam egy tereptárgyba. Még ennél is zavaróbb, hogy amíg meg nem nyitjuk a combosabb fegyvereket, az alap arzenállal egyáltalán nem érezzük magunkat csúcsragadozónak. A fejlődés pedig borzalmasan lassú, és csak ötvenes szint környékén jönnek az igazán finom dolgok. Épp ezért ki lehet jelenteni, hogy a Ragadozónak egy együttműködő csapat ellen minimális az esélye, ami nem túl üdvözítő, tekintve, hogy pont az embereknek kellene félniük tőlünk, és nem fordítva.
A küldetések nem túl változatosak. Igazából annyi dolgod van emberként, hogy odamenj egy jelölőhöz, tarts nyomva egy gombot, majd irtsd ki a hullámokban támadó idiótákat, közben pedig tartsd nyitva a szemed, és ha meglátod a Ragadozót, pumpáld tele ólommal. Ha mindennek vége, mehetsz a chopperhez, és jöhet a következő menet, már ha nem unod meg az egészet másfél óra után.
Ami valamennyire szépít az összképen, hogy a kínos bakik ellenére a játék néha igenis képes arra, hogy visszahozzon valamit a kultikus film hangulatából. Közeledve a táborhoz, a hátad mögött meghallod az ikonikus kattogó morgást, hátranézel, megpillantod a Ragadozót, aki egy fán guggolva néz veled farkasszemet. Mire azonban el tudnád sütni a fegyvered, a Predator bekapcsolja az álcázást és eltűnik a szemed elől. Egészen biztosan bele fogsz futni ilyen jelenetekbe, melyek azért némileg feledtetik, hogy egy-egy libabőröztető momentumot általában fél óra ötlettelenség követ.
Azt is hozzá kell tennem, hogy a zene és a hangok is a helyükön vannak, ami szintén képes egy kicsit felkozmetikázni a végső pontszámot, ami még ezzel együtt sem lehet annyi, amennyit a készítők szeretnének látni a tesztek végén.
A legújabb Predator-játék nem azért bosszantó élmény, mert teljesen csapnivaló – el lehet vele játszogatni, ha az ember bírja a témát, és nem bántják a szemét az említett hibák –, hanem azért, mert ebből az alapötletből egy sokkal jobb és sokkal hangulatosabb végterméket illett volna összehozni. A Hunting Grounds okoz kellemes pillanatokat, de összességében csak egy felejthető shooter, amire már néhány hónap múlva sem fog emlékezni senki.