– Húsz év alatt csak nyolc filmet készítettél.

– Én hétnek számolom, a Kill Bill egy film.

– A legtöbb rendező kétszer-háromszor ennyit forgatott volna ennyi idő alatt. Valószínűleg nem azért készítettél hetet, mert nem találtál megfelelő alapanyagot. Tudatos döntés volt ez részedről, ugye?

– Teljesen tudatos döntés volt, de nem hiszem, hogy sok író-rendező kétszer ennyit is leforgatott volna. Azt hiszem, számomra az életművem vagy a filmográfiám a legfontosabb. Az életművem a mindenem, és ha ezzel te is így vagy, akkor jó tanulmányi átlagra törekszel, egy rossz film pedig ugyebár csökkenti három jó értékét. Nem szeretnék majd öregen is rendezni. Szerintem a rendezők olyanok, mint a bokszolók. Tudniuk kell, hogy mikor akasszák szögre a kesztyűt. Fel kell fogniuk, hogyha újabb meccset vállalnak, akkor túl sok ütést vihetnek be nekik. Én azt mondom, eddig nagyon jó az életművem.

– Nagyon jó, és talán még jobb is lesz.

– Ebben reménykedem. Tényleg azt gondolom, hogy művészileg nagyjából még tíz évem lehet hátra ilyen életerővel, tíz év múlva pedig köldökzsinórként fogjátok látni az életművemet, ami a Kutyaszorítóban-tól az utolsó filmemig tart, bármi is legyen majd az. De az ilyen dolgokat nem lehet előre kiszámítani. Lehet, hogy 66 évesen majd előállok valami sztorival, és megcsinálom.

– A Django elszabadul forgatókönyvét kifejezetten Christoph Waltznak írtad?

– Már nagyon régóta szeretnék elmesélni egy ilyen történetet, egyszerűen csak nem tudtam, hogyan kellene belefognom. Már azt is tudtam elég régóta, hogy Django elszabadul lesz a címe. Christoph karaktere egyszer csak teljes egészében előpattant a fejemből. Amikor korábban ötleteket gyűjtöttem a történethez, még nem volt benne ez a német fogorvos-karakter, de amikor konkrétan leültem megírni a nyitójelenetet, azon kaptam magam, hogy Dr. King Schultz sztoriját írom. Tény, hogy Christoph Waltz az egyik legnagyobb színész, aki valaha is az én szövegeimet mondta. Ő és Samuel L. Jackson eszméletlen hatással vannak rám. Igazából nagyon nehéz nem nekik írni, mert ők szinte eléneklik a mondatokat. Zenét varázsolnak a dialógusokból, és ennek pontosan így is kell lennie.

– És miért pont Django elszabadul lett a címe?

– A Sergio Corbucci-féle Django miatt, és egy kicsit a Herkules folytatása, a Herkules elszabadul (Hercules Unchained) miatt is. Jól illik egy olyan férfi történetéhez, aki rabszolgasorba kerül. De semmi mást nem tudtam még az elején, tulajdonképpen az első jelenet diktálta az utána következőket. Úgy alakult, hogy Japánban voltam a Becstelen brigantyk sajtóturnéján. A spagetti westerneknek újra nagy keletje volt náluk, az összes filmzenét kapni lehetett, hát jól fel is töltekeztem. Corbucciról írtam cikket, a munkásságát boncolgattam, és egy ponton eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, ő vajon ugyanazt gondolja-e a saját stílusáról, mint én, de mivel ezek tulajdonképpen az én gondolataim, ezért akár fel is tudom használni őket egy saját filmhez. Szóval így ültem neki, és egyből meg is született az első jelenet.

– Sokan kritizálnak azért, mert szerintük nem a valódi világról készítesz filmeket. De a legutóbbi két mozid, a Becstelen brigantyk és most a Django is valós eseményekkel foglalkozik, a nácizmussal és a rabszolgasággal. Tudatos döntés volt ez is?

– Szerintem a filmjeim mindig is többről szóltak, mint amit a legtöbb ember gondolt róluk. Nem kellett, hogy a mögöttes tartalmukkal foglalkozz, ha nem akarsz, de nagyon sok rejlik bennük, ha a mélyükre nézel.

– Mint minden mozid, a Django is tele van csodálatos alakításokkal. Úgy látszik, mindig a legjobbat hozod ki a színészeidből.

– Ez háromoldalú dolog. Jó karaktereket írok a színészeknek. Hozzájuk illő művészeket választok, de maga a karakter számomra mindig fontosabb marad, mint bármilyen menő színész. Harmadrészt pedig tudom, hogyan irányítsam őket, hogy a legjobbat nyújtsák. Segítek irányba fordítani őket, és ha valami fantasztikusat hoznak, akkor tudom, hogyan álljak félre az útjukból.

– Sok ember karrierjét is újra irányba fordítottad, John Travolta például már leginkább csak történelem volt, amikor beválogattad a Ponyvaregény-be. Pam Grier, Samuel L. Jackson, Robert Forster – olyan emberek ezek, akiket fogalmunk sincs, honnan szedtél elő.

– Emlékszem, hogy a Jackie Brown bemutatója után másfél évvel egy nagy nemzetközi producer odajött hozzám, és megkérdezte, hogy a mostani fejemmel nagyobb sztárokat szerződtettem volna-e a filmhez. Persze Pam Grierre és Robert Forsterre gondolt. Mondtam, hogy nem, szerintem fantasztikusak voltak. Erre azt mondta, hogy igen, de a film jobb is lehetett volna. Megkérdeztem, hogy egyáltalán mire gondol? Tizenötmillió dollárt összeszedni egy olyan filmmel, amelynek ők a főszereplői, szerintem nagyon szép teljesítmény. Erre azt válaszolta, hogy persze, de ezt mind a te neved hozta össze. Nagyszerű, ezek szerint szerencsés ember vagyok. Ha a nevem elég ahhoz, hogy az emberek bemenjenek a moziba, akkor nem kell nagy sztárokat sem szerződtetnem, akikkel el lehet indítani egy filmet.

– Sokszor dolgozol ugyanazokkal a színészekkel, úgy, ahogy Bergman is tette. Már kényelmesen érzed magad a társaságukban?

– Igen, de az összes kedvenc rendezőm is mindig ugyanazzal a társasággal dolgozott. Ezek az emberek már értik a világomat, a szavaimat és a munkamódszereimet. És a rajongók is szeretik az ismerős arcokat. Én is szeretem, amikor L. Q. Jones feltűnik egy Sam Peckinpah-filmben.

– Kering körülötted egy furcsa legenda, miszerint egy videotékában képezted saját magad rendezővé, és csak a filmek körül jár az eszed. De mégis van az embernek egy olyan érzése, hogy a filmek mellett a könyveket is faltad. Nem lehet, hogy csak filmeken függtél ennyi éven át...

– Nem mintha bármi baj lenne a filmeken függéssel, de nem, mindig is sokat olvastam. Mindent végignyálaztam, aminek érdekes sztorija volt. Kinyitottam, elolvastam pár oldalt, aztán ha elkapott, már vittem is haza. A mozis irodalom is hatással volt rám, plusz olyan írók is, mint J. D. Salinger vagy Larry McMurtry. McMurtyben például azt szeretem, hogy a könyvei egyetlen univerzumban játszódnak, és egy mellékszereplő akár nyolc évvel később még saját regényt is kaphat.

– A te forgatókönyveid is sokkal inkább tűnnek regényszerűnek.

– Igen, mert valahol azok is. Amikor írok, akkor nem feltétlenül a mozi miatt teszem, hanem maga az írás miatt is. A forgatókönyv legyen igazi irodalom. Írok bele olyat is, ami sosem kerül bele a filmbe, és olyat is, amiről tudom, hogy nem jó a mozi szempontjából, de ettől még belerakom. Aztán később eldöntjük, hogy leforgassuk-e az adott jelenetet vagy mégsem.

– Annak idején nem fejezted be a középsulit. Megbántad, hogy nem mentél egyetemre? Vagy ott csak elrontottak volna?

– Nem rontottak volna el, de ebből a sztoriból is látszik, hogy a középsuliban mennyire másképp láttam a világot. Abban az időben még azt gondoltam, hogy ami akkor körülvett, az vesz majd körül mindörökké. Még csak fel sem fogtam, hogy az egyetem már teljesen más világ. Csak arra gondoltam, hogy még több suli következik.

– Beszéljünk a filmzenékről! A filmjeidben a dalok jóval többek szimpla háttérzenéknél. A Django-ban van spagettiwestern-dal, aztán egyszer csak egy kis rap, majd Ritchie Havens is megérkezik a Freedom-mal.

– Egy dolgot szögezzünk le: soha többé nem csinálhat már az ember spagetti westernt. Azok az idők elmúltak. De nagyon nagy hatással voltak rám, és belőlük tanultam meg, hogyan használjuk a zenét, hogyan helyezzük előtérbe.

– Egy kicsit furcsa volt hiphopot hallani a Django-ban. Ott ülsz a moziban, azt gondolod, hogy egy egységes zenei univerzumban vagy, aztán hirtelen megtörik a rend.

– Bármilyen zenét betehetek, amit csak akarok. De ha a Becstelen brigantyk-ban Shosanna bekapcsolná a rádiót, és David Bowie szólalna meg, az elég furcsa lenne, és nem felelne meg a korszellemnek. Nem azt mondom, hogy nem lehetne megcsinálni…

– A fejed pont ugyanannyira lehet tele zenékkel, mint filmekkel.

– Tulajdonképpen igen. Hatalmas lemezgyűjteményem van, a hálószobámból külön lemezszoba nyílik. Úgy néz ki, mint valami használtlemez-bolt, poszterekkel albumokról, és rengeteg zenével, stílusokra lebontva. Amikor készülődök egy új film megírásához, vagy csak a sztoriján gondolkodom, bemegyek a lemezszobába, és megpróbálok találni valami zenét a mozihoz – más filmzenékről vagy bármi másról. Amikor megtalálok néhány potenciális dalt, akkor már két–három lépéssel közelebb járok ahhoz, hogy belefogjak a filmbe. De ki tudja, hogy az a három dal egyáltalán bekerül-e a moziba?

– Vannak már új ötleteid, vagy fel kell majd töltekezned, amint befejezed a Django népszerűsítését?

– Nem tudom még, milyen filmet akarok készíteni legközelebb. Nemrég elkezdtem írni egy regényt, de most egy igazit, úgy nagyjából három fejezet lehet kész belőle. Ez a mozi most nehéz szülés volt. Leharcolt ez a rabszolgasztori lelkileg és szellemileg is. Egy idézet jut eszembe, amit Paul Kael írt egy nagy rendező nagy művéről: „Nézd, lehet, hogy nem igazságos durvábban kritizálni egy tehetséges embert, amikor valami nagyot szeretne alkotni, mint egy kevésbé tehetségest, aki csak valami egyszerűbbre vállalkozik. De ha nagy dolgokra készülsz, akkor nagy kockázatot vállalsz, így ha valami olyannal próbálkozol, ami meghaladja a képességeidet, és nem jársz sikerrel, akkor sokkal előbb látják meg a hibáidat, mint a tehetségedet."

Én mindig ezt a határt feszegetem. Lehet, hogy nem elég valamihez a tehetségem, de előbb ki akarom próbálni, hogy valóban így van-e, aztán legfeljebb azt mondom, hogy oké, nem vagyok valami jó. Nem akarok elbukni, de vállalom a kockázatot.

(Forrás: NYTimes/InterCom)

Tovább:
Best of TV 2013 – Az év legjobbnak ígérkező új sorozatai
Túlélni a nyolcker közepét
Friss Player-cikkek