És ebben a kijelentésünkben semmi irónia nincs. Manapság ugyanis eredeti karakterek felépítése helyett Hollywood inkább már meglévőeket szeret átírni úgy, hogy azzal megfeleljenek a sokszínűség, az esélyegyenlőség vagy épp a feminizmus követelményeinek. Épp ezért, csak üdvözölni tudjuk, hogy ahelyett, hogy Daniel Craig után egy színésznőnek adnák Bond szerepét, igenis megpróbálnak olyan női akcióhősöket létrehozni, akikre a nézők kíváncsiak ebben a férfiak által dominált műfajban. Szóval szurkoltunk Gadotnak, hogy jöjjön össze a nagy terv, de miután láttuk az első – mert arra mérget vehetsz, hogy lesz több is – Rachel Stone-filmet, nem vagyunk meggyőződve arról, hogy megérte a nagy igyekezet.

Az izraeli származású színésznő a címszerepben egy kormányközi kémszervezet, a Charter egyik ügynöke, aki legújabb melójában a brit titkosszolgálatba beépülve összefut egy rejtélyes lánnyal, akinek komoly tervei vannak a Charter bevetéseit irányító, Szív nevű szuperfejlett mesterséges intelligenciával. Aztán az is kiderül, hogy egy a gazdái ellen forduló ügynök irányítja a szálakat, akinek feltett szándéka, hogy megszerezze az említett MI-t és azzal álljon bosszút múltbeli sérelmeiért. Mondanánk, hogy a többi már spoiler lenne, de az a helyzet, hogy az eddig főként sorozatepizódokat rendező Tom Harper filmjében még a meglepőnek szánt fordulatok is messziről integetnek, és ez igazából csak a kisebbik baj a filmmel.

A nagyobb baj, hogy Rachel Stone karaktere se nem érdekes, se nem hiteles, és ebben nagy felelőssége van Gal Gadotnak, akiről nem most először bizonyosodik be, hogy egészen egyszerűen nem jó színész. Az igyekezetre nem lehet panasz, hiszen leteszi az asztalra, amit tud – értsd: ijedt arc, mosolygós, cuki arc, szigorú nézés –, de ez borzalmasan kevés ahhoz, hogy tartalommal töltse meg az egyébként is kétdimenziósra írt karakterét. Aztán a sztori:

bugyuta, meglepetésektől és izgalomtól szinte teljesen mentes, unalmas eszmecserék és teszkógazdaságos akciójelenetek fűzéréből építkező közhelygyűjtemény.

Pedig a Netflix már bebizonyította, hogy egy élvezetes akciófilmnek nem kell feltétlenül okosnak lennie. A Tyler Rake-filmek forgatókönyvét sem Nobel-díjasok írták, de ott a frenetikus akciójelenetek alatt a nézőnek egyszerűen nem maradt sem ideje, sem kedve panaszkodni a hülyeségek miatt. A Rachel Stone-nak azonban nemcsak a cselekménye buta, de a szövegkönyve is.

A szereplők olykor ortó butaságokat beszélnek, a beszólások erőtlenek és suták, közben meg olyan fordulatok akarják fenntartani a néző figyelmét, melyeken már harminc éve is mosolyogtunk volna. Ismered ezt a típust: ez az a film, amiben a számítógép csipog meg huttyog, amikor változik valami a képernyőn, és ha megjelenik a vásznon egy hatalmas zeppelin, ami tele van hidrogénnel – ne is kérdezd, miért –, akkor az nyilván azért van ott, hogy néhány perc múlva az egész felrobbanjon.

A finálé már annyira kínos, hogy igazából azok a nézők járnak a legjobban, akiket valahol félúton elnyomott az álom. Nem lesznek kevesen, ugyanis ebben a filmben még az akció is lapos, mint a főszereplő, aki hiába negyvenkilós, úgy dobálja ide-oda a megtermett izomagyakat, mintha csak G.I. Joe figurákkal babázna. Okés, értjük mi, hogy az akciófilmek hőskorától, a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdve a férfiak is csinálnak hihetetlen dolgokat, de azért nem árt, ha a verekedések legalább köszönőviszonyban vannak a fizika törvényszerűségeivel.

A nők huszonegyedik századi vélt vagy valós elnyomását persze ventillálni kell valahol, így született meg a gengsztereket bedaráló egyszálbél csaj figurája, akit előbb-utóbb halálosan unni fog a közönség. Mi igazából már túl is vagyunk ezen a ponton.

Szívesen mondanánk, hogy legalább nem túl hosszú a film, de manapság valamiért képtelen Hollywood a két óránál rövidebb játékidőre, és ez alól ez a mozi sem kivétel. A vékonyka sztori 120 percen tehénkedik, ami már csak azért is irritálóan hosszú idő, mert a nézőnek nagyjából tíz perc után már lankad a figyelme.

A Rachel Stone - Mindent vagy semmit mögött a szándék dicséretes, de a megvalósítás csapnivaló. A legnagyobb tragédia pedig az, hogy a Netflixet nem fogja érdekelni, hogy már megint moslékot öntött az előfizetők elé, hiszen rengetegen fognak rányomni a lejátszásra – még akkor is, ha fél óra után már ott horkol az egész család a kanapén –, így egészen biztosan tovább lapátolják majd a szenet a Gal Gadot-gőzgépbe.

Közben meg az a nagy büdös helyzet, hogy Rachel Stone nem hogy nem James Bond, de még Ethan Hunttal, Jason Bourne-nal vagy Tyler Rake-kel is óriási csúsztatás lenne egy napon említeni a nevét.