A Rift Apartot nem csak azért vártuk nagyon, mert eleve nagyon szeretjük a Ratchet & Clank-szériát. A legutóbbi remake alaposan meghozta a kedvünket egy újgenerációs kalandhoz, és kicsit fura is belegondolni, hogy 2016 óta várjuk az eljövetelét. Közben lassan becsordogált egy PS5, aminek hardveres tudását illett volna kihasználni, az Insomniacnak pedig volt is egy remek ötlete arra, hogyan tudná csúcsra járatni a gépet.

Amikor láttuk a Rift Apart első előzeteseit, döbbenettel bámultuk a dimenzióugrásokat, a töltőképernyők hiányát, a hirtelen totális pályaváltozásokat, a grafika részletességét, már csak egy jó sztori, a régi hangulat és néhány teljesen elmebeteg ötlet kellett ahhoz, hogy ne csalódjon az ember. Spoilerveszély: nem csalódik itt senki.

Bár igazából a legutóbbi, 2016-os Ratchet & Clank volt a tökéletes pont arra, hogy mindenki beszállhasson ebbe az őrült világba, akkor sem jár rosszul, ha egyből a Rift Aparttal kezd, csak kezdje el végre. Ebben a sztoriban az őrült Dr. Nefarious szó szerint elrontja a bulinkat, éppen galaktikus hősként akarnak tömegek ünnepelni minket, amikor megjelenik a Dimenzionátorral, majd keresztülhúzza Ratchet terveit arra, hogy végre megtalálhassa a szüleit.

Elkezdődik viszont egy nagyon fura trip különféle világokon át, amelyekben egyáltalán nem biztos, hogy nem váltunk dimenziót vagy inkább világot pillanatok alatt teljesen indokolatlan pontokon. Ehhez pedig kellett a PS5.

Az, hogy töltési idő nélkül pikk-pakk ott tudjunk lenni bárhol, és bizony ez azt is eredményezi, hogy a Rift Apart úgy megy, mint a zsíros istennyila, és nem áll le egy pillanatra sem. Szinte minden pillanatában a csúcsra tekeri a sebességet, közben csak azt a jó öreg, imádni való Ratchet & Clank hangulatot árasztja, amit mindig.

De milyen ez a hangulat? A játék mindig is vicces és rajzfilmszerű volt, egy olyan animációs film, ami tele van teljesen kattant és szerethető karakterekkel, most azonban az egészet megtoldja egy olyan grafikai megvalósítással, amitől leesik az ember álla. Nem kizárólag a 4K és a ray tracing okoz brutális pillanatokat, hanem a részletesség, a kidolgozottság és persze az ehhez társuló sebesség. Alapesetben a grafikát csúcsra járatva 30 FPS-sel kalandozhatunk, de ez bőven elég. Van lehetőség kompromisszumokkal, de még mindig ray tracing támogatással zúzni 60 FPS-sel, de nem érdemes.

Az átvezetők most már abszolút mozis rajzfilmminőséget hoznak, de akkor döbbensz meg, amikor ezek a cutscene-ek egyszer csak a hátad mögé csúsztatják a kamerát, aztán már mehetsz is a dolgodra. Ez teljességgel döbbenetes. Azt is képtelenség megszokni (hála istennek), ahogy lombaxaink áthúzzák magukat egy-egy dimenziórésen, és máris a pálya egyik közeli pontján találják magukat. Azt sem, ahogy átzuhannak néha egy-egy nagyobb dimenziókapun, és gyorsan világot váltanak. Eszméletlen. Nyilvánvalóan a Rift Apart a PS5 generáció eddigi legszebb címe, de félő, hogy még mindig csak alulról karcolgatja a konzol képességeinek határait, és igen, most rád nézek, Unreal Engine 5.

Mindenesetre a döbbenetes megvalósítás majdhogynem tökéletes játékélménnyel párosul. Ratchet és Rivet, a két lombax minden akciója, lövöldözése, kalapálása baromi jó, és eszméletlenül jó érzés, hogy már az alapfegyverünkkel is elég nagy királyok vagyunk, de persze fejlesztenünk kell, ha jót akarunk magunknak a későbbiekben.

Persze minden akciójelenet ugyanaz: hátrálsz, körözöl, keresed az életerőt, a töltényeket, majd igyekszel nem elfeküdni a földön. De mégsem unalmas. Egyszerűen a grafika, a hangulat és a sebesség annyira magával ragad, hogy nem érdekel, hogy magában az akcióban semmi kreativitás nincs. Illetve bocsánat, van: hiszen a pályákon összeszedett alkatrészhegyekből különféle teljesen vad fegyvereket vásárolhatunk magunknak, és világonként kettő újat be is dob mindig a játék, hogy valami mással puffogtathassunk. Ezek a fegyverek pedig tényleg elég agyamentek ahhoz, hogy máris más lendületet adjanak egy-egy strafe’n’shoot extravaganzának, legyen az akár egy villámszóró vagy egy locsoló, ami pillanatnyilag növénnyé változtatja az ellenfeleket.

A logikai feladványok nem különösebben izzasztják meg az embert, de annyira azért jók, hogy picit megmozgassák az agytekervényeket, a világot benépesítő figurák egytől egyig kebledre ölelhetők, és igazából legszívesebben le sem tennéd a kontrollert, amíg vége nem lesz ennek az egésznek. Olyan, mintha ledarálnál egy nagyon cuki és kalandos animációs sorozatot.

Egy-két apróság azért bezavar a kalandba, és azért különösen bosszantóak ezek az apróságok, mert a játék 99%-a annyira rendben van, hogy irdatlanul kilóg belőle ez a slendriánság. Az egyik ilyen a kamerakezelés bénázása, néha azt sem látni, mi történik körülötted, ezért össze-vissza kell lőnöd és ütnöd, ha életben akarsz maradni.

A másik pedig néhány olyan bugocska, amik kissé retró élménnyé teszik pár ponton a Rift Apartot.

Főként ugrásoknál lehet beakadni tereptárgyakba, akkor, amikor a játék teljesen más irányt jelölne ki neked, de te egészen másképp látod a helyzetet, és csak felugornál arra a jól fésült tereptárgyra, ami igazából csak dísznek van ott. Ráugorhatsz, bele is akadsz, de instant halál vár, mert visszatérni onnan már nem tudsz. Az is előfordulhat, hogy szimplán csak az ugrás nem sikerül, és ezzel azonnal bele is vetjük magunkat a mélybe, sűrű bazzegelések közepette. Ezek a beakadások akár egy-egy harc során is elég idegesítőek lehetnek, de szerencsére nagyon ritkán fordulnak elő, így gyorsan elfelejtkezik róla az ember.

A Ratchet & Clank mindezzel együtt kihagyhatatlan, megkockáztatom, a PS5-generáció egyik legjobb játéka. Cuki, csodaszép, néha álleejtősen kalandos, tartalmas és kellően őrült. Ha van PlayStation 5-öd, nem kérdés, hogy be kell-e szerezned. Biztos, hogy jobbá teszi a napjaidat. És az is, hogy nem egyszer fogod végigjátszani, mert van mit felfedezni a bolygókon. A dimenziónk jelenlegi legjobb játéka. Ráadásul magyar felirattal.