A Sony nagyon jól tudja, hogy egy adott konzolt az exkluzív címek adnak el. Lehet egy multiplatform játék kicsit szebb egy másik gépen, de ha a The Last of Us csak a PlayStationön indul el, az emberek PlayStationt fognak venni.

Elég megnézni az eladásokat, hogy kiderüljön, a stratégia működik. Ehhez persze minőségi exkluzívokra van szükség, de a Sony belsős és partnerstúdióinak ez láthatóan nem probléma. Az ötös számú gép első ilyen triplaás játéka a Returnal, amit a pazar twin-stick shootereiről ismert finn csapat, a Housemarque adott át a japán cégnek bokrétával átkötve, és bizony nem ez lesz az, ami megnyitja a silány exkluzívok sorát.

A csapatnak ez az első olyan alkotása, ami a nagyköltségvetésű cuccok összes ismertetőjegyét magán viseli: van sztori, szemkápráztató grafika és okosan felépített mitológia. Egy Selene nevű űrhajós lezuhan az Atropos nevű bolygón, miközben a misztikus Fehér árnyék nevű jelenség eredetét kutatja. A bolygón egy ősi civilizáció maradványaira bukkan, amit erőteljes és nem épp barátságos lények népesítenek be. Az űrhajó tropa, ő pedig nekiindul, hogy felderítse a romokat. A játékos ezután igen hamar bele fog futni valami rémisztő lénybe, ami gyorsan kizsigereli a főhőst és ekkor jön az első meglepi:

a Returnalban ugyanis a halál nem végleges.

Selene ilyenkor visszakerül az űrhajó környékére, elveszítve az előző életében összeszedett összes perket és indulhat a következő menet.

Rougelike, mondja erre a tanult gémer, a még tanultabbak hozzáteszik, hogy soulslike, a kocagémerek odabiggyesztik a third person shooter címkét, akik pedig kontrollerrel a kezükben születtek, kiegészítik az egész kotyvalékot azzal, hogy bullet hell, és ezzel nagyjából be is lehet lőni, mi várható játékmenet szintjén a Housemarque alkotásától.

Amit azonban semmilyen címkével nem lehet megfelelően érzékeltetni, az ez:

a Returnalra durván rá lehet csúszni.

Selene időhurokban vergődik. A feltámadás és az elhalálozás között kell minél messzebb eljutnia, azt pedig, hogy meddig éli túl az adott futamot, csak az összeszedett tapasztalat, illetve néhány olyan eszköz határozza meg, ami a megszerzését követően permanensen a hősnővel marad. A játék pályáinak elrendezése menetről menetre változik, így századik nekifutásra sem fogod tudni olyan unott arccal lekaszabolni az ellent, ahogy azt mondjuk Tom Cruise tette A holnap határa című moziban.

Az első néhány menet hatékonyan idegeníti el azokat, akik nincsenek hozzászokva a kegyetlen kihíváshoz és ahhoz, hogy halál után a játékos nem egy barátságosan közeli checkpointról futhat neki újra a feladatnak, hanem minden addig megszerzett táptól megfosztva kerül a startmezőre. Aki nem hardcore gémer, annak olyan lesz a Returnal első órája, mint elkezdeni egy sorozatot, amiről sejted, hogy egyszer frenetikus lesz, de az első két részéből még igazából nem derül ki semmi. Küszködsz vele, ha nincs sok szabadidőd, akkor valószínűleg félbe is hagyod, de ha kibírod az első epizódokat és összeáll a kép, úgy beránt, hogy onnantól fogva legszívesebben reggeltől estig darálnád az egészet.

Pedig a Returnal egyáltalán nem finomkodik, sőt, sokszor úgy szívat, hogy a legcifrább körmondatokba fogod belefoglalni a készítők édesanyját. Az egyes perkekért izzadságos munkával kell megküzdeni, az életerőd visszatöltésére pedig alig van lehetőség. Mégis, amikor nagyot mész, akkor nemcsak simán élvezed, hanem a szó lehető legpozitívabb értelmében flow-ban vagy. Az akció ugyanis rendkívül élvezetes, taktikus és látványos, a sztori pedig úgy építkezik, hogy mindig akad valami apróság, legyen az egy érdekesség, egy újabb eszköz vagy a sztori egy újabb darabja, ami folyamatosan fenntartja a játékos érdeklődését.

A prezentáció is hiba nélküli, bár értelemszerűen nem szabad elvárni a grafika terén a Naughty Dog által szállított színvonalat. A maga módján azonban a Returnal igen pofás. Ez az első stuff, ami tényleg használja a PlayStation 5 hardveres előnyeit. Az akció villámgyors, a képfrissítés gyakorlatilag soha nem esik 60 képkocka/másodperc alá, töltési idők nincsenek, a megjelenítésre, különösen a pazar részecskeeffektekre nem lehet panasz, a DualSense haptikus visszacsatolása pedig valóban parádés.

Az alkotók egyetlen dologban hibáztak: az egyes menetek közben semmilyen módon nem lehet menteni. Világos, hogy ez is csak egy eszköz, amivel folyamatosan az egekben lehet tartani a játékos adrenalinszintjét, de praktikus okokból nem ártott volna megadni ezt az engedményt a nagy élethalálharc közepette. Egyetlen lehetőséged van, ha valami félbeszakítaná a mókát: a konzolt pihenő módba rakod és elmész dolgodra, de ezt is csak akkor teheted meg, ha kikapcsolod az automatikus frissítéseket. Ha ugyanis közben befigyel egy update, az adott run mehet a levesbe, ami nem túl örömteli, ha közben sikerült teleaggatnod magad hasznos cuccokkal. Ha pedig nincs frissítés, még akkor is befigyelhet egy áramszünet, ilyenkor pedig végképp nincs mihez nyúlni.

Pont emiatt a játékosnál olykor elfogy a lendület, és sérül a na csak még egy menetet effektus, amiért annyira szeretjük a rougelike címeket. A kezdeti bukdácsolás után ugyanis a Returnal menetei már hosszúra nyúlnak. Ha ügyes vagy, órákig mehet az akció két elhalálozás között, és tudván, hogy nem igazán ajánlatos félbe hagyni az egyes sessionöket, az ember kicsit nehezebben fut neki egy újabbnak.

Ezt leszámítva a Housemarque alkotása közel tökéletes mutatvány, ami a brutális kihívás ellenére is borzasztó addiktív, a kiváló körítésnek köszönhetően pedig vitán felül új szintre emeli a rougelike műfajt.

A player szerint

  • Hihetetlenül addiktív
  • Érdekes sztori, jól adagolt újdonságok
  • Kemény, mint a kád széle
  • Technológiailag hibátlan
Player-méter
9
És ezt olvastad már?
Kolléganőivel lepte meg születésnapján párját a pornósztár