– Hogyan jutottatok el a Filmművészetitől a zenéig, a Kodály Methodig?

Szimler Bálint: – Csináltunk egy közös kisjátékfilmet, azután pedig 2010-ben egy kisebb káoszhelyzet alakult ki mind az iskolában, mind pedig a magyar filmszakmában. Már majdnem elvégeztük a főiskolát, de nem volt pénzünk diplomafilmre – tehát amikor már nagyjából látni kellett volna, hogy a főiskola után mit is fogunk kezdeni magunkkal, semmi sem volt biztos. Akkor viszont a Marci csinált egy videót a Volkova Sisterssel, amit megmutatott, és végül közösen kitaláltunk egy koncepciót a Kodály Methodra. Mindkettőnkhöz közel áll a zene és a film kapcsolata, ezért felmerült bennünk, mi lenne, ha a szabadidőnkben ezzel foglalkoznánk.

– Mit szerettetek volna kifejezni a névválasztással?

Sz.B.: – A Marci valahogy kitalálta, hogy a Kodály Method brandnévként jelenhetne meg. Megtetszett, hogy több dimenziós. Eleve angolul született meg a név, pont azért, hogy egy kicsit elidegenítsük magától a zenepedagógiai módszertől. Ha nagyon akarunk, lehet közös nevezőt találni a Kodály-módszer és a mi projektünk között: mindenki, aki a mai, akár alternatív, akár komolyzenei életben részt vesz, ők mind a Kodály-módszer alapján tanultak. Ez lehet az egyik közös nevező, a másik pedig a Kodály jelmondat: „a zene mindenkié”. Mi pedig összehozunk teljesen különböző aktív zenészeket, stílusokat ötvözünk, és próbáljuk átadni egy olyan formában az embereknek, amely a videoklipnél talán egy kicsit érdekesebb műfaj lehet. De már idegenkedünk kicsit attól hogy párhuzamot vonjunk, meg talán kicsit nagyképű dolog is, szóval maradjunk annál, hogy megtetszett a név ötlete.

– Mi alapján választjátok ki a klipekben szereplő zenekarokat?

Rév Marcell: – Csak olyan zenekart választunk, akiket valamilyen szempontból szeretünk, eddig még nem dolgoztunk olyanokkal, akikről azt gondoljuk, hogy nem jók, vagy hogy az a szám, amit kiválasztottunk, ne lenne valamilyen szempontból érdekes. Azért tehetjük ezt meg, mert a Kodály Method nem egy profitorientált projekt. Nem kell senkinek elszámolnunk semmivel, mindenki ingyen dolgozik a végeredményen. Ez a hobbink, tehát nem engedjük meg magunknak azt, hogy bárki vagy bármi befolyásoljon minket a választásban – ezért is tud szerintem egy bizonyos színvonalon maradni. Az sem érdekel igazán minket, ki mennyire széles körben népszerű, kinek milyen közönsége van. A nézettség annyiban lehet érdekes, hogy az ismertebb zenekarok fel tudják húzni a kevésbé ismerteket.

– Inkább egy szám fog meg titeket a következő projekthez? Például szerettétek a Zenebuddhizmus-t, vagy inkább magával a zenekarral akartatok együtt dolgozni?

Sz.B.: – Mindkettő előfordulhat, de például Akkezdet Phiait azért választottuk, mert a barátaink, és szeretjük őket úgy, ahogy vannak. Volt viszont olyan zenekar is, hogy alig ismertük, de egy szám megtetszett.

– A költségvetésetek akkor gyakorlatilag nulla? Tudtok baráti alapon forgatni?

Sz.B.: – Felmerülnek költségek, amiket nem lehet elkerülni – például szállítás, technika stb., ezeket saját zsebből finanszírozzuk.

– Tudtok pályázni?

R.M.: – A Nescafé kulturális pályázatát megnyertük, de alapvetően van egy producerünk, Muhi Andris Pires, aki közreműködött az Itt vagyok című közös kisjátékfilmünkben, és azóta együtt dolgozunk. Ő az, aki saját zsebből is beletesz ebbe a projektbe. Egyetlen egy dolgot szoktunk kérni továbbá a zenekaroktól; hogy ha van egy buli, amit szervezünk a Kodály Method kapcsán, akkor ott lépjenek fel ingyen – legalábbis piáért –, és akkor a bevételből vagy visszamenőleg kifizetjük az embereket, akik addig dolgoztak velünk, vagy az Andrásnak a belefektetett pénzét ebben a formában tudjuk valamilyen szinten visszaadni.

– Honnan jön egy-egy ötlet a videókhoz? Vannak előttetek külföldi példák?

Sz.B.: – Általában a zenekarok inspirálnak minket.

– Együtt találjátok ki velük a koncepciót?

Sz.B.: – Az alapkoncepciót nem, de azt már igen, hogy onnan hová fejlődik egy-egy projekt. Sokszor a helyszínen is alakulnak dolgok. Magát a formát, hogy zenekarok furcsa helyeken élőben játszanak, nem mi találtuk ki: rengeteg ilyen session videó van a neten, köztük a szerintünk legizgalmasabbat 2000 óta csinálja a Blogothéque nevű francia csapat. A Take Away Show sokkal inkább spontán, élő felvételes, főleg a zenén alapuló koncepció, míg a mi videóink inkább filmes vonalon gondolkoznak.

R.M.: – Sokkal inkább zenei attitűddel dolgoznak: már számos zenekart felfedeztek, sokkal inkább egy britpop, indie-vonalat képviselnek, és ezen belül válogatnak a bandák közül. Persze jóval nagyobb a merítésük is, például a Kooks és több nagyobb zenekar játszott nekik. Bálintnak és nekem nincs ennyi lehetőségünk. Mi a filmes vonalról jövünk, ezt a fajta stílusegységet a műfajok közt megpróbáljuk filmes eszközökkel megteremteni, vagy akár úgy alakítgatni a sok különböző stílusú számot, zenekart, hogy egy általánosabb szintet kihozzunk belőle. Az általánosságot pedig nem rossz értelemben értettem: azt szeretnénk elérni, hogy sok szempontból befogadható legyen a végeredmény.

Sz.B.: – Nem egy zenei műfaj tartja össze tehát a projektet, hanem a filmes műfaj.

– Hova lehet fejlődni, mik a terveitek? Vannak esetleg olyan ambícióitok, mint a francia csapatnak – zenekarok felfedezése stb.?

Sz.B.: – Amikor az egész projektet elindítottuk, nagyon jók voltak a visszajelzések, volt két telt házas bulink. Megvolt a kezdeti lendület, és azt terveztük, hogy havonta, blogszerűen készítünk majd videókat. Ez viszont rengeteg energiába meg szervezésbe kerül, ami az akkori szabadidőnknek ugyan megfelelt, ám azóta elfoglaltabbak is lettünk. A kezdetekkor terveztük, hogy amint lehetőségünk nyílik rá, külföldi zenekarokkal is forgatunk majd. Az első Szigeten, miután ezt kitaláltuk, sikerült két nagy nevű zenekart is elcsípnünk, az egyik a Peter Bjorn and John nevű banda – a tavalyin viszont sajnos senkit. Alapvetően ez egy véges projekt, amelynek méltóképpen akarunk befejezni. Csinálunk még pár videót, elsőként a Subscribe-bal idén tavasszal, illetve szeretnénk forgatni a nyáron egy nagy, egész estés dokumentumfilmet a Kodály Methoddal. Ez tulajdonképpen egy tagolt dokumentumfilm lenne a hazai alternatív zenei életről a Balaton partján.

R.M.: – Alapvetően egy Kodály Method Balaton-turné, ahol különböző zenekarokkal találkozunk.

– Idén nyárra tervezitek?

R.M.: – Igen. Alapvetően ez a terv is finanszírozás-függő, de ha sikerül összeszednünk annyi pénzt, hogy ezt meg lehessen valósítani, és a zenekarok is elég nyitottak lesznek hozzá, akkor szeretnénk egy egész estés doksit csinálni majd belőle.

– A Színház- és Filmművészeti Egyetem Enyedi Ildikó-osztályával szkeccsfilmet forgattatok Budapestről, a városról és lakóiról. Hogyan körvonalazódott bennetek a film ötlete?

Sz.B.: – A Nekem Budapest is abból a kicsit kilátástalan helyzetből alakult, amit korábban említettünk. Reisz Gábor és még pár osztálytársunk egy kocsmában kitalálta, hogy csináljunk közösen egy beköszönő szkeccsfilmet, ami mutatja, hogy azért itt vagyunk, van egy végzős osztály a filmműn. Budapest, mint téma is egyből megfogalmazódott. Abból a hiányérzetből fakadt, amelyet többen is éreztünk az osztályból; hogy a magyar filmekben kevés az olyan helyzet, szereplő vagy akár helyszín, ami ismerős és felismerhetően magyar. Kevés a valódi szereplő, életszerű helyzet, többnyire elrajzoltak a történetek is. Reiszék ezért találták ki ezt a dogmát, hogy legyen realista, szóljon Budapestről, az itteni emberekről és az ő történetekről. Ezen belül mindenki olyat részt csinált bele, amilyet szeretett volna.

– Mi a közös epizódotok témája?

Sz.B.: – Marci más filmet is felvett, de a közös szkeccsünkben alapvetően egy rendes általános iskolai felelést látunk. A felelő fiút az amatőr színész Simics Soma, a tanárnőt pedig Tarr Judit alakítja. Szerettem volna egyszerű, könnyen befogadható filmet csinálni, mert a szkeccsfilmekben én is azokat a részeket szeretem. Ezentúl fontos volt, hogy valami nagyon jellemzően magyar dolgot vegyek alapul, amit mindenki ismer, tud vele azonosulni, de mégis kérdést vet fel...

R.M.: – Bálint filmjében csak egy beállítást látunk, melynek helyszíne a Toldi Ferenc gimi, ahová én is jártam. Személyessé teszi, hogy azt a beállítást csináltuk meg, amelyet korábban hat éven át néztem. A másik kisfilm, amelyben dolgoztam, Reisz Gábor filmje. Ebben a szkeccsben egy srác elmegy a Margitszigetre futni, közben pedig olyan kalandok érik, hogy teljesen megváltozik az élete. Sok hajnali jelenetet vettünk fel, Gábor szeret nehéz témákat választani, legfőképp az emberi sorsok és azok a pillanatok érdeklik, amikor az emberben valami gyökeresen megváltozik.

– Merítettetek a nagyon hasonló struktúrájú Párizs, szeretlek és New York, szeretlek című filmekből?

Sz.B.: – Mivel az osztálytársaimmal mind nagyon különbözőek vagyunk, ezért a filmek is igen sokszínűek. Itt is sokféle a történetmesélés, a kiválasztott témák, annyi különbség viszont azért van, hogy míg a Párizs és New York, szeretlek arra épít, hogy befutott, kiforrott stílusú rendezők készítenek filmet, ez inkább egy bemutatkozó darab. Az tartja össze, hogy egy osztályba jártunk.

R.M.: – Ami közös bennük, hogy mindegyik napjainkban, a jelenben játszódik egyszerű eszközök segítségével, nincsenek bennük nagy filmes szettek. A szabadabb realizmus felé mutatnak.

– Mióta dolgoztok rajta?

R.M.: – Viszonylag régóta, mivel nyolc rendező párhuzamosan dolgozik rajta, ráadásul nincsenek igazából anyagi keretei. Másfél éve forgattunk először a Gáborral.

– Láthatjuk hamarosan mozikban is a Nekem Budapest-et?

Sz.B.: – A filmet a Cirkó forgalmazza, és ha minden jól megy, akkor több helyen is programra kerül.

– Mit adott nektek Budapest?

Sz.B.: – Budapest film nélkül is sokat adott. Mindketten nagyon kötődünk ide, sokat jelent ez a város, és fontosnak érezzük, hogy tegyünk érte. Azt hiszem a Kodály Method, de a filmkészítés is – hiszen mostanában anyagi hasznunk nem nagyon van belőle –, kicsit arról szólnak, hogy szeretjük, ha jó dolgok születnek itthon, és hogy ennek a részesei lehetünk.