Ezt nekünk is fáj leírni, hiszen Farrelly a 2018-ban bemutatott Zöld könyv - Útmutató az élethez című Oscar-nyertes mozival elérte, hogy a nevéről ne azonnal valami bugyuta vígjáték jusson az emberek eszébe. Bár a legjobb film Oscarját azért túlzásnak éreztük, panaszkodni valahogy senkinek nem volt kedve. Farrelly a rasszizmus témáját alaposan leegyszerűsítette, de azt nem lehetett tőle elvitatni, hogy egy szórakoztató, alapvetően jószándékú darabot tett le az asztalra, melynek két főszereplője, Viggo Mortensen és Mahershala Ali lejátszotta a csillagokat az égről.

Négy évvel később emberünk bemutatta a Minden idők legelképesztőbb sörfuvarja című háborús dramedyt, és bár itt már rezgett a léc, még mindig jogosan hihettük azt, hogy a Zöld könyv nem csak véletlenül jött neki össze. A Prime Video kínálatába a mai napon bekerült Ricky Stanicky után sajnos már nem lehetnek illúzióink.

A sztori három barátról szól, akik gyerekkorukban kitalálnak egy nemlétező havert, Ricky Stanickyt, akire a szülők előtt bármilyen baromságot rá lehet kenni. Hogy miért, az nem teljesen világos, de Rickynek felnőve sem engedik el a kezét, valahányszor le akarnak lépni hárman a családi kötelezettségek elől, őt használják kifogásként a feleségek és anyósok előtt. Ez egy darabig működik is, mígnem a rokonság gyanút nem fog. Hőseink tehát felbérelnek egy színészt, hogy egy családi eseményen játssza el a soha nem látott barátot, ezzel mentve őket a bajból. Igen ám, de a színészről hamar kiderül, hogy alkoholista, drogfüggő, ráadásul egy kicsit túlságosan is elhivatott.

A probléma ott kezdődik, hogy a három barát között teljesen hiányzik a kémia. Egyszerűen nem hisszük el nekik, hogy gyerekkoruk óta országos cimborák, gyakorlatilag mindhárom faszi egy-egy két lábon járó passzív agresszió. Nemcsak az a baj, hogy a karaktereik rosszul vannak megírva, de a szerepekre leszerződtetett színészek sincsenek a helyzet magaslatán. Andrew Santino komikusnak egyébként remek, de színésznek már nem annyira, a karaktere ráadásul egy irritáló seggfej. Zac Efronnal kapcsolatban most már ki lehet jelenteni, hogy a plasztikai sebész felkeresése volt karrierje legrosszabb döntése. Az arca alig mozog, a szemei kifejezéstelenek, a szája pedig olyan, mintha egy rajzoló biggyesztette volna az orra alá.

Egyedül John Cenát illeti dicséret, aki a címszerepben mindent megtesz, ami rajta múlik és sokadjára bizonyítja, hogy nemcsak remek komikus, de hajlandó is megdolgozni a pénzéért. Az, hogy a forgatókönyv ennyire silány, tényleg nem az ő hibája.

Ne kerteljünk, a Ricky Stanicky egészen egyszerűen nem vicces, pedig egy vígjátékról lenne szó. Az alapszitu eleve borzasztóan debil és a sztori a felütésnél minden perccel csak egyre rosszabb lesz. Szórakoztató abszurddal vagy öniróniával lehetne fordítani a dolgon, de a szkript sajnos nincs annyira intelligens, hogy ezt meglépje, inkább visszanyúl a rendező filmográfiájának legrosszabb darabjait idéző altesti poénkodáshoz, amitől tényleg kényelmetlenül fogják magukat érezni azok, akik Farrelly legutóbbi munkái miatt ültek le a film elé.

Olyan ezerszer látott gegeken és vígjátéki elemeken kellene derülnünk, mint például a kínos főnök, aki az inkompetenciát erényként érzékelve osztogatja az előléptetéseket vagy a véletlenül bedrogozott mellékszereplő, aki látványos hülyeségeket csinál. A felszínes poénkodást ellensúlyozandó Farrelly végül megpróbál valamiféle tanulságot átadni arról, hogy a körülményeinktől függetlenül is lehetünk jobb emberek, de hiteles karakterek és átélhető dráma híján ezúttal csak prédikál.

A Ricky Stanicky olyan, mintha Peter Farrelly vissza akart volna térni a testnedvekkel operáló bugyuta vígjátékokhoz, csak eszébe jutott, hogy rendezett ő már Oscar-díjas filmet is, ezért mégsem nyomta fullba a kretént. Ezt a filmet sem a színészei – John Cenát nem bántjuk –, sem a felszínes drámája, sem a jobb esetben gyermeteg, rosszabb esetben nemlétező humora nem tudja megmenteni.