Robbie lépett már fel nálunk az Arénában többször, a Népstadionban, sőt, a Szigeten is, és igazából bármennyien is fértek be az adott helyszínre, mindig azt hozta, amiért mindenki szereti. Ironikus, imádni való bunkóságot, és irdatlan nagy slágereket. Ő az a tipikus rosszfiú, aki totálisan elviselhetővé tette a beképzeltséget, sőt, nem is elviselhetővé, nagyon szórakoztatóvá, de nem úgy, mint egykori haverja, Liam Gallagher, aki szimplán puruttya módon beleköt mindenkibe, aki él és mozog, hanem olyan lazán, csibészes mosolyokkal, a saját életművét is bátran lefikázva, ami kell is, mert ha valakinek, hát egy olyan embernek tényleg kell tudnia magán röhögni, mint Robbie Williams. A Take Thatben hónaljat mutogatva énekelt néha rettenetes dalokat, ez az időszak pedig nagyon nem tűnt el nyomtalanul.

Ezt ő is pontosan tudja, és bármennyire is röhög ezeken az éveken, magához is öleli őket, és úgy citálja őket megint elő, hogy az ember nem tud más tenni, csak megveregetni Robbie vállát, mert szép teljesítmény ilyen iróniával és cinizmussal kimondani, hogy: gyerekek, igen, elértem valamit, régen viszont néha egy rakás szar voltam. Nem volt persze az, csak mást csinált, azt, ami akkor eladható volt, ha az nem lett volna, nem telt volna meg a Groupama Aréna sem 2017-ben, akkor, amikor Robbie Williams már nem akkora tényező, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt volt, de még mindig mindenki imádja, és még mindig megtölt egy bármekkora stadiont. És ez így is van rendjén.

Tévedés ne essék, ez a férfi még mindig, vagy már megint rettenetesen ügyes, a világ egyik legjobb showmanje, viszont már nem túl sok az egy lemezre eső slágerei száma, még akkor sem, ha visszatért hozzá legnagyobb sikerei szerzője, Guy Chambers, aki Robbie-t erre a turnéjára is elkísérte. Azért érdemes azt mondani, hogy már megint ügyes, mert voltak azért olyan évek, amikor ez a faszi csak önmaga árnyéka volt, de aztán kivakarták a kakkanatból, és azóta megint jó őt látni klipben, színpadon, instafotón, bárhol. Ő maga is csodálkozik azon, hogy kétgyermekes apuka. Hát mi is. De milyen jó, hogy így történt.

Ez a 2017-es apuka Robbie Williams viszont egy csöppet sem lett jófiú, és nem is kell, hogy az legyen. Továbbra is az a srác (pedig már 40 felett jár), aki bátran mutogatja a seggét, az oroszlánmintás gatyáját, káromkodik, kokettál a csajokkal, készíttet magának egy himnuszt, amiben eléneklik, mekkora a farka, és hogy mindenhol híres, kivéve az USA-t, és bármikor levezényel egy perfekt popkoncertet csuklóból. A The Heavy Entertainment Show lemez turnéja pont olyan nagyszabású, mint a korábbiak, de hát ezt el is várjuk Robbie Williamstől, aki nagyon durván gyúr a látványra és a hangzásra is, hozta hát a pirotechnikát, a tűzijátékot, a táncoslányokat, a kivetítőket, a fényeket, a dumáját, a seggét, na meg a régi slágereit, hogy mindenki jól járjon.

Igen, főleg a régieket, az új lemezről csak három dalt húzott elő, ami elég kevés, de hát annyi slágere van, hogy azoknak is kell hely, és még így is bőven maradt ki egy rakás fontos dal a nagyjából 100 perces koncertből. Egy ponton viccel is azzal, hogy neki aztán ne játsszon a zenekar holmi YMCA-ket, ő a kibbbbaszott Robbie Williams, van annyi slágere, mint a háborodás, nyomják inkább azokat. Feldolgozások mondjuk így is becsúsznak, egy hosszú közönségénekeltetős részbe csapódik bele a Bon Jovitól a Grease-en át Justin Bieberig minden, viccesen-könnyesen megemlékezett legnagyobb hőséről, George Michaelről a Freedom előtt, akit saját bevallása szerint simán leszopott volna, bár egyáltalán nem meleg. Egy ponton pedig érzelmes bevezető után besétált a faterja, Pete Conway, aztán rettenetesen cuki módon, egy régi kanapén ülve elénekelték Neil Diamondtól a Sweet Caroline-t, amitől felrobbant a Groupama, és úgy énekelte végig, mintha nem lenne holnap.

A koncert amúgy a szokásos mederben fojt le, volt felhívott lány a színpadra, sztorizás a múltról, jó dumák, a végén My Way, kis swing, nagy show, csak ezúttal egy valami nem volt meg néha: Robbie Williams énekhangja. Ne kerteljünk, Williams élőben azért nem annyira penge énekes, sosem volt az, de amit kellett, elnyomta. Most valami történt. Sokszor küszködött, egy ponton elbicsaklott a hangja, és a torkát fájlalta láthatóan, de néha mintha nem is hallotta volna magát rendesen a fülmonitorban. Ki tudja, mi történt. Sanszos, hogy a kettő együtt. Az biztos, hogy magához képest ebből a szempontból most nem teljesített jól (bár furcsamód zenei kíséret nélkül mindig sokkal erősebb és pontosabb volt a hangja), de aztán jött a varázslat, a visszataps után valahogy már helyükön voltak a hangok, jött az Angels is, attól meg ugye bármelyik stadionban elkezd énekelni mindenki, még az is, aki utálja.

Lehet, hogy Williams elég fáradt volt, be is vallotta, hogy még öt állomás van hátra, és utána nagy valószínűséggel eltűnik egy időre (kivéve, ha mi nem akarjuk ezt), és hogy pár hónappal a turné kezdete előtt még olyan egészségi állapotban volt, hogy majdnem el sem indult, de megtette, és valószínűleg meg fogja még tenni néhányszor. Jöjjön csak, amíg jó bulikat tud csinálni, és ekkora show-t hoz, de azért ennél pár fokkal pontosabb éneklést is el tudnánk képzelni. Meg végre egy olyan albumot is, ami rogyásig van gigaslágerekkel, de Guy Chambers hátha megoldja ezt legközelebb. Ha mégsem történik így, és a múltba réved vissza megint egy korrekt best of parádéval, akkor sem kérjük majd ki a panaszkönyvet.

Fotók: MTI / Mohai Balázs