Valószínűleg elkerüli majd a magyar moziforgalmazást a The Lighthouse, ez a fekete-fehér, 4:3-as arányban rögzített kétszemélyes horror-dráma, ami valahol érthető, hiszen maximum az artmozikban működhetne, a forgalmazási jogai viszont nagyobb, multiplexes vadakat terelgető cégnél van, úgyhogy marad majd a DVD annak, aki nem tudja megnézni a Cinefesten Miskolcon. Pedig ezt a filmet igenis moziban érdemes látni, ahol még sötétebb a sötét, még fojtogatóbb a csönd és még jobban el lehet merülni a vásznat bámulva az őrületben. Mert itt aztán őrület, na az van, akkor is elmerülsz benne, ha nem akarsz.

A The Lighthouse szinte minden nézői elvárással szembemegy, és ettől hatásos. Sem a formátuma, sem a módszerei nem kímélnek senkit, de pont azért is ilyen, hogy az ember az első pillanattól az utolsóig kényelmetlenül érezze magát, aztán ő is beledögöljön abba, amit lát. És nem kérdés, hogy beledöglesz, csak az a kérdés, hogy mennyire.

A sztorija szinte elmondhatatlan, leírva bántóan papírvékonynak hangzik, pedig iszonyú súlya van, ráadásul komplexebb is, mint amilyennek elsőre tűnik. Két férfi érkezik egy elhagyatott szigeten álló világítótoronyhoz, amelyet csak záros határideig kellene őrizniük, de aztán beüt egy vihar, és nem szabadulnak a kilátástalan helyzetükből. Egyre jobban merülnek bele az őrületbe, miközben lassan kiderül, hogy egyikük sem teljesen az, akinek elsőre látszott.

Ebből az alapfelállásból egy sima thrillert lehetne kikanyarintani, de a The Lighthouse minden, csak nem egyszerű és sablonos, rettenetesen ügyesen tesz taccsra úgy, hogy közben pont az történik, amire számítasz. Mármint akkor, ha egyszerű horror-thrillerként nézed a filmet. Csak itt jön egy óriási csavar.

Ennek a mozinak ugyanis több rétege van, több értelmezési tartományban is remekül megél, azoknak is megfelel, akik csak „szimpla” megőrülős, átverős, régimódi mozira fáj a foga, és azoknak is, akik szerint mindaz, amit lát, csak átvitt értelemben nézendő, és tulajdonképpen ők járnak jól. Mert mi folyik itt?

Az, hogy van egy rejtélyes épület, amelyben valakinek egy olyan dologra fáj a foga, ami teljességgel elérhetetlen. Mint Ádám almája, amit nem érinthet meg, éppen ezért nagyon szeretné. A körülmények és a régi életből hozott sérülések lassan kezdik ki az embert, miközben az ösztönei szépen lassan ölik meg a lelkiismeretét, ami folyton a nyakán lóg, és csak nyűgként van jelen. Megmutatja a leépülés fázisait, és azt is, hogy hova vezethet ez.

Mindezt két olyan színésszel emeli a csúcsra, akik a belüket is kidolgozzák a vásznon, Willem Dafoe-tól mondjuk meg is szokta ezt az ember, de Robert Pattinsontól még úgy sem várt senki ekkora alakítást, hogy a színész egyébként most már évek óta egyre jobbá és jobbá válik, ezért a teljesítményért konkrétan minimum Oscar-jelölésig kellene vinnie, vagy egyenesen egy szobrocskáig, de azt ha lehet hinni azoknak, akik látták a Jokert, Joaquin Phoenix fogja elvinni. Ami azért vicces, mert Pattinson ugyebár nemsokára Batman lesz, ez pedig egy ekkora alakítás után akkora visszalépést jelent, mintha a Radiohead elmenne mulatóst játszani egy bivalybasznádi kolbásznapra.

Persze Willem Dafoe is óriási a világítótorony uraként és parancsolójaként, de a kettejük közötti feszültség az, ami igazán viszi a hátán a filmet, hol az egymás tettleges bántalmazása, hol az alkoholmámorban összeborulás, de minden pillanatban tökéletes színészi átélés. Ami mondjuk annyira nem volt átélés, mert állítólag a két férfi rettenetesen megutálta egymást a forgatás alatt, úgyhogy a gyűlölet teljességgel igazi, nem csak annak tűnik.

Pattinson viszont több szerepet kap külön is, ezekben társát hátrahagyva mutathatja meg magát igazán, és tökéletesen meg is ragadja a lehetőséget. Hihetetlen, ahová ez a faszi fejlődött a rettenetes Alkonyat-filmek óta, de hát mindenkinek el kell kezdenie valahol. Úgyhogy igen, kimondhatjuk, hogy a The Lighthouse megérne egy Oscart Robert Pattinsonnak és Willem Dafoe-nak is. Rétegfilm lesz még DVD-n is, egy olyan művészi kivitelezésű, horrorba hajló dráma, amit az ember soha az életében nem fog elfelejteni, de rettentően nehéz végignézni. Nem véletlenül, ez a célja. Azt akarja, hogy beleőrülj. Érdemes hagyni neki. Tudja, mit csinál, még ha néha nem is úgy tűnik.