Nem nagyon volt rá túl sok esély, hogy a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan után egy ugyanannyira szerethető, ugyanannyira érvényes filmmel jöjjön elő Reisz Gábor, erre tessék, itt a Rossz versek, ami legalább ugyanannyira jó, ugyanannyira életszagú és ugyanannyira megölelnéd, ha nem csak egy rakás képkocka lenne. A részben önéletrajzi új film is pont annyira a 30-as generáció életére… bocsánat, elcseszett életére irányítja rá a reflektort, aztán megint mehet a röhögés, a magunkra ismerés, vagy a facepalm, ha mindezt mi is megtettük korábban. És nagy valószínűséggel igen sokan megtettük.

Mert hát ki ne lett volna nagyon szerelmes már egy lányba, aki egyszer csak úgy dönt, hogy ennyi volt, mi pedig ott állunk, rossz eséllyel messze, még rosszabb eséllyel egy másik országban, abszolút tehetetlenül? Ki ne csömörlött volna meg a munkájától, amit egyébként lehet, hogy szeret, de néha rémálommá válik? Kinek jött be mindaz, amiről gyerekként álmodozott? Kinek jött össze gyerekkorában az összes kinézett csaj? Kiből nem vált rendes dolgozó ember ahelyett, hogy a tervek szerint rocksztárrá vált volna?

Reisz már megint olyan problémákat szed elő, amelyeket tulajdonképpen a VAN-ban is, de megint működnek, mert teljesen más a keret, amiben felteszi őket, ráadásul más a hangsúly, de a hangulat a régi. Ő maga játssza a főszerepet, Tamást, legalábbis annak 33 éves énjét, akinek barátnője, Anna (Nagy Katica) egyszer csak kihúzza a lába alól a talajt, aztán már csak a… tulajdonképpen semmi marad. Tamás összeomlik, és megpróbál rájönni, hol rontotta el az életében ezt a szerelem nevezetű dolgot. Ehhez visszanéz egészen gyerekkorába és tinilétébe is, aztán rájön, hogy igen, teljesen átlagosan elcseszett élete volt, ahogy nagyon sokunknak, de valamit mindenképpen tennie kell, hogy a múltja ne nyomja agyon.

És ez így elég rosszul hangzik, de tulajdonképpen pont nem a sztori az, ami viszi előre ezt a filmet, hanem az az elképesztően jól belőtt hangulat, a poénok, az egyszerű vizuális gyönyör, ami néha Michel Gondryt is flottul megidézi, és persze az a kreatívan elővezetett életszagúság, ami már a VAN-ban is nagyon jól működött, de itt talán még jobban.

A zenék megint világbajnokok, Reisz egyszerűen remek színészként és rendezőként is, Nagy Katicába tényleg bele lehet szeretni, mint ahogy ebbe a filmbe is, ami már megint 100%-os pontossággal írja le egy generáció bizonytalanságát az iskolai baromságokon, régi csajokon, elvesztett családtagokon, a szülők baromságain, ebéd közbeni politizáláson, „neked még miért nincsen gyereked, amikor a tesódnak már több van”-on és hasonló szólamokon keresztül. Nem elég egyszer látni a Rossz verseket. Főleg, ha te is írtál párat. Hecikuma!