Emerald Fennell filmjének főhőse a Barry Keoghan által alakított Oliver, aki ösztöndíjasként próbál boldogulni a leginkább milliomoscsemeték által látogatott Oxfordi Egyetemen. Látványosan kilóg az oktatási intézmény hallgatói közül: míg mások az egyetem által rendezett társasági eseményeken saját öltönyben jelennek meg, neki csak kölcsönzöttre futja, amit a többiek soha nem mulasztanak el megjegyezni. Oliver nem is nagyon boldogul, képtelen barátokat találni, mígnem egy nap alkalma nyílik kisegíteni az intézmény legnépszerűbb diákját, a szupergazdag családból származó Felixet, aki hálából felkarolja őt.

Barátságuk végül döcögni kezd, de épp az év végi záróvizsgák előtt Oliver alkoholista apja meghal, Felix pedig annyira megsajnálja a fiút, hogy meghívja őt családja otthonába, a mesés Saltburn kastélyba, hogy töltsék együtt a nyarat.

Már az első képkockák láttán nyilvánvaló, hogy ezúttal valami különlegessel van dolgunk. Nemcsak a szokatlan képarány miatt, mely vastag fekete sávokat varázsol a kép két oldalára, így kvázi zárójelbe téve mindent, amit látunk, de a káprázatos színek, a varázslatos közelik és a biztos kézzel levezényelt, látványos svenkek is a képernyőre szögezik a néző tekintetét. Ez a film bizony észveszejtően stílusos, a fényképezés miatt pedig simán járna még egy díj a Kaliforniai álom Oscar-díjas operatőrének, Linus Sandgrennek.

A Saltburn audiovizualitásában mestermű, ez nem is kérdés.

A színészekre sem lehet egy panaszszavunk sem. A sziget szellemei miatt Oscarra jelölt Barry Keoghan magabiztosan viszi a prímet, de rajta kívül mindenki más is hozza, amit kell. A film tehát technikai oldalról hibátlan mutatvány, a forgatókönyvvel viszont már akadnak bajok.

Aki érzékeny a spoilerekre, nyugodtan ugorjon az utolsó bekezdésre, a sztori leglényegesebb fordulatának kitárgyalása nélkül ugyanis nem lehet érdemben beszélni arról, mi a baj tulajdonképpen ezzel a filmmel. A Saltburn története a kastélyba történő megérkezéssel irányt vált. Míg az egyetemen játszódó első húsz percben igazából Oliver volt az a karakter, akivel a néző a leginkább azonosulni tudott, szépen lassan kiderül, hogy

ez az alkotás nem egy okos és hatásos társadalomkritikát akar felvezetni, hanem szimplán egy A tehetséges Mr. Ripley-parafrázist, mely megvalósításában sokkal direktebb és szájbarágósabb annál, hogy bárkinek meglepetést tudjon okozni.

Bár az arisztokrácia közönye és párhuzamos valósága is megjelenik, ennél sokkal fontosabb Oliver gátlástalansága, mellyel a vágyott élet megszerzésére törekszik. Nem ismeretlen motívum: ahhoz, hogy az átlagember megszerezze az általa kívánt anyagi javakat és hatalmat, fel kell adnia ártatlanságát, hogy aztán helyet foglalhasson a lakomázók között. Láttuk már ezt a történetet sokszor. Ezúttal az a lényeges különbség, hogy Oliver soha nem volt ártatlan, sőt, az érzéketlen nemesek közé keveredő józan és erkölcsös ember álarca hamar lehullik róla, hogy kiderüljön, a főhős valójában egy pszichopata, így pedig a Saltburn okosan építkező drámából egy megvalósításában kifejezetten hatásvadász thrillerbe fordul.

A hatásvadászat vádja nem légből kapott, a film néhány jelenete kifejezetten gyomorforgató, ami ennél is nagyobb baj, funkciójában megkérdőjelezhető, sőt, ezek igazából csak a nagy leleplezésnek szánt fordulat élét csorbítják.

A Saltburn nyilvánvaló hibái ellenére is megéri a ráfordított bő két órát, ami elsősorban a bravúros fényképezésnek és a kiváló színészgárdának köszönhető. A legnagyobb baj vele, hogy ennél sokkal jobb is lehetett volna, ha a forgatókönyv nem elégszik meg egy már túl jól ismert sztori új köntösbe öltöztetésével, és az alkotók kicsit visszavesznek a mű második felét leuraló harsányságból.

Csalódásnak semmiképpen nem neveznénk, de azért attól is messze van, hogy ezt kiáltsuk ki az év meglepetésfilmjének. Ha mérsékelt elvárásokkal ülsz le elé, és bírja a gyomrod, még az is lehet, hogy elégedett csettintéssel állsz fel a végén.