Pedig azt nem lehet mondani, hogy az HBO elzárta volna a pénzcsapot, hiszen a nyolc új rész minden egyes képkockájáról csak úgy üvöltenek a stúdió által elkötött dollármilliók. Ez bizony még mindig az egyik leglátványosabb, a díszleteket, a kellékeket és a jelmezeket tekintve legigényesebb és legalaposabb sorozat, amit jelenleg streamingplatform kínálni tud. Csak hát a látvány önmagában még édeskevés, és erre tökéletes példa az Amazon A Gyűrűk Ura-sorozata, amit a nézettséget tekintve tavaly úgy nyomott le a Sárkányok háza, hogy kevesebb mint feleannyi pénzből hozták össze.

A hatalom gyűrűi 465 millió dollárból készült, az HBO pedig nagyjából 200-at költött a saját zászlóshajójára, csak éppen az utóbbit rendesen megírták, volt benne feszültség, érdekes, összetett karakterek, és még néhány olyan meglepő fordulat is belefért, ami okkal juttatta eszünkbe a nagy elődöt. Ezt pedig a nézők is észrevették, így a széria első évada le is nyomta az Amazon próbálkozását. A George R. R. Martin regényéből készült alkotás hatásos bevezetője volt Westeros legnagyobb örökösödési háborújának: bemutatta a szereplőket, dimenziókat adott nekik, majd elhelyezte a figurákat a sakktáblán, és az évadot egy olyan cliffhangerrel zárta le, amiből mindenki számára kiderült, hogy itt bizony a folytatásban el fog szabadulni a pokol.

Aztán jött a várva-várt folytatás, a pokol elszabadulása valahogyan mégis elmaradt. Nincs értelme selyempapírba csomagolni: a második évad egy nyolc részen át terpeszkedő időhúzás. Az mondjuk erős túlzás, hogy az új epizódokban nem történik semmi, hiszen a szemben álló felek – azaz a Sárkánykőn székelő trónkövetelő, Rhaenyra, és a Királyvárban királyosdit játszó Aegon, valamint szimpatizánsaik – alaposan megkavarják a trutyit, de hosszú epizódokon keresztül alig történik valami, ami érdemben előmozdítaná a két tábor közötti konfliktus megoldását. Azzal például egészen sok játékidő megy el, hogy a felek megpróbálják maguk mellé állítani a pórnépet, hogy aztán az egész szálnak csak minimális hatása legyen a sztori alakulására. Néhány szereplő ugyan a nagy pr-háborúban elmozdul innen oda, de ezt úgy is meg lehetett volna magyarázni, hogy nem szentelnek több epizódot is a témának.

Az egy helyben topogás felett érzett frusztráció a Harrenhalba érkező Daemon történetszálában csúcsosodik ki, hiszen a sorozat egyik legfontosabb karaktere a szó szoros értelmében nem csinál semmit az egész évad alatt. Annyira nem, hogy az már komikumba hajló. Ilyen látványosan még nem tettek parkolópályára sorozatszereplőt, ami már csak azért is bosszantó, mert Daemon a sztori egyik legérdekesebb karaktere, így a nézőnek akaratlanul is az az érzése támad, hogy az alkotók csak azért állítják őt a sarokba, hogy addig se kelljen kimozdítani a cselekményt a holtpontról.

Az eseménytelenséget tényleg nem kell szó szerint érteni. Természetesen a Sárkányok háza második évadában történnek dolgok, de semmi olyasmi, amivel érdemben előrelépne a cselekmény, a történet ugyanis gyakorlatilag az erőviszonyokról szól. Arról, hogy most akkor tulajdonképpen kinek hány sárkánya van, melyik sárkány mekkora, melyik ház hol toboroz hadsereget, melyik mellékszereplő melyik oldalra áll, és ehhez hasonló kérdések, melyek tisztázáshoz a nyolc epizód egészen egyszerűen túl sok.

A valóban izgalmas negyedik részen kívül az évadzáróra jut el odáig a sztori, hogy most akkor már tényleg muszáj megindulniuk a feleknek egymás felé, amikor is az alkotók legalább hat cliffhangert zsúfolnak bele az utolsó tíz percbe, ami várakozás helyett konkrétan dühöt vált ki a nézőből. Tényleg azért kellett elásni Daemont Harrenhalban, a cselekményt nem építő, csupán késleltető intrikákkal, mellékszálakkal és töltelékepizódokkal fárasztani minket, hogy végül ott vághassák el a fonalat, ahol végre elkezd érdekessé válni az egész? Mire eljutunk idáig, ezt már szinte arcátlanságként éljük meg.

A másik, legalább ekkora probléma, hogy – legyen ez bármilyen hihetetlen – a Trónok harca előzménysorozata elfelejtette, hogyan kell meglepni a nézőket. A negyedik epizódtól kezdődően gyakorlatilag kilométerekről lehet látni a katartikusnak szánt fordulatokat. Nyilván azért mutogatnak két karaktert, akik a kocsmában ülve vagy családi körben királyi felmenőkről hablatyolnak, hogy amikor az egyik szereplőnek eddig ismeretlen uralkodói sarjakra lesz szüksége, ők megjelenhessenek és megmenthessék a napot. Nyilván azért csámborog el a királyi család egyik tagja, aki még nem tudott magának sárkányt szerezni, hogy aztán találkozzon egy gazdátlan példánnyal. Ezek a nyilvánvaló dolgok az évad második felére úgy megszaporodnak, hogy az ember már csak annak szurkol, hogy a jó előre látható fordulatok minél hamarabb következzenek be, és haladhassunk tovább.

A második évadnak egyetlen nagy szerencséje van, mégpedig az, hogy a színészei csodálatosak. A Rhaenyrát alakító Emma D'Arcy óriási tehetség. Az egyik epizódban alig jutott neki néhány szó, de még így is képes volt elvinni a show-t. Akár a gyász, a sértettség, a féltés, a harag, a kétségbeesés vagy ezek bonyolult kombinációinak megjelenítéséről van szó, D'Arcy képtelen hibázni. Szerencsére a többi szereplő is becsülettel ellátja a feladatát, sőt, néhányuk még nagyjelenetet is kapott, és egytől egyig élnek is a lehetőséggel. Ilyen tekintetben a széria továbbra is a lehető legmagasabb minőséget képviseli.

Nem tudjuk, mi történhetett az HBO-nál, de az biztos, hogy a dolog nem vált a produkció előnyére. A Vastrónért folytatott harc még soha nem volt ennyire kiszámítható és unalmas, mint a Sárkányok háza második évadában. Ahogy írtuk, az első tíz epizód felpakolta a bábukat a sakktáblára, és ahelyett, hogy a folytatásban végre elkezdődött volna a játszma, csak rakosgatták a figurákat ide-oda, majd az utolsó részben belengették, hogy na de most már aztán akkora küzdelem jön, úgy detonál az eddig építgetett konfliktus, hogy le fogjuk tenni a hajunkat. De most már tényleg!

Természetesen kíváncsiak leszünk a folytatásra, de az eddigi alibizés után már egyáltalán nem vagyunk annyira lelkesek.