Hogy miért ilyen későn írunk a Saul fiáról? Mert valamiért elátkozott a viszonyunk, sokáig kerülgettük egymást, mire végre hozzáfértünk (igen, nehezen jutottunk el moziba is), és ez tulajdonképpen elég nagy baj. Már csak azért is, mert addig kiderült, hogy Oscarra is nevezzük, aminek megnyerésére elég szép esélyünk is van, közben felháborodott az ország „jelzővel sem illetném” része, mert hát már megint a zsidók, és amúgy is, minek még egy holokausztfilm, de ők biztosan nem háborodnak fel például egy sokadik autós filmtől, még akkor sem, ha az autós filmek többsége szimpla ipari hulladék. A Saul fia pedig nem egy egyszerű holokausztfilm.

Úgy mutatja be a borzalmakat, mint semmi előtte, undorodsz az idiótáktól, akik mindezt véghezvitték, de nem kell sokáig nézned, hogy undorodj attól is, hogy te is emberből vagy, akárcsak azok, akiket látsz. A Saul fia tönkretesz, minden lehetséges módon. Nemes László tökéletes módot talált arra, hogyan húzhatja be a nézőt a borzalmak közepébe, 4:3-arányban, a főszereplő szemszögéből, őt követve látod a gyomorforgató eseményeket, amelynek szereplői esetében csak az a kérdés, hogy vajon mennyire állnak lent a morális ranglétra alján. Nagyon vagy nagyon-nagyon?

A Sonderkommandóban tevékenykedő Saul sem lesz szimpatikus, amikor egy-két perc után már faarccal vezeti be, majd egész testével tartja az ajtót a gázkamrából kitörni kívánó delikvenseknek, de mégis ott van benne, és társaiban is valami pici reménysugár az emberségre, csak hát jó kérdés, mit jelent Auschwitzban embernek lenni, különösen egy Sonderkommandóban. Semmit. Ott már az emberség olyan luxus, ami könnyen az életükbe kerülhet, még akkor is, ha mindenki pontosan tudja, hogy az élet csak néhány hónapban mérhető.

Maga a film története szinte mellékes, Saul egy meggyilkolt kisfiúban felfedezi a saját fiát, akit mindenáron szeretne eltemetni, ehhez azonban egy rabbira van szüksége, de rabbit szerezni és temetni a haláltáborban egyenlő a lehetetlennel. Saul közben sodródik, folyamatosan az életével játszva, semmivel sem törődve, közben emberi roncsok kavarognak egy hatalmas masszában, ezek az emberi roncsok pedig az őrület határát már bőven átlépve próbálnak túlélni valamit, amit egyszerűen nem lehet túlélni.

A Saul fia maga a száz százalékos őrület, amit ugyan tényleg fel lehet fogni holokausztfilmként is, de mégis sokkal érdekesebb az emberi vonulata, mert bizony ez a film egy 107 perces üdvözlőlap az őrültek házából, ahol az ápolók és az ápoltak is ugyanannyira betegek, és ami után még hetekkel, de akár hónapokkal később is fejtegetni fogod a rajta szereplő szöveget. És talán sosem fogod megfejteni, hogy Saulnak valóban volt-e köze a gyerekhez, hogy ki volt a női karakter, és hogy ki mennyire kattant meg attól, amit el kellett viselnie a táborban.

A Saul fia ettől nagyszerű, de közel sem tökéletes film, a lezárást például érthetetlen módon nyújtja és nyújtja túlságosan is hosszúra a kedves rendező-forgatókönyvíró, pedig talán a legtökéletesebb befejezést már a vég előtt húsz perccel kínálja fel tálcán a film, ráadásul még csak arról sincs szó, hogy a végső jelenetek valamiféle értelmet adnának a történetnek, hogy megmagyaráznának, vagy legalább valamilyen irányba terelnék a cselekményt.

De ettől eltekintve is nagyon fontos film a Saul fia, napokra, hetekre tesz tönkre, mint valami kísérleti Aronofsky-film. Szinte kibírhatatlan, nehéz dráma, nehéz nézni, nem akarod látni, nem akarod tudni, hogy mindez valamikor a valóság része volt. De nem attól ilyen jó, mert emlékeztet, hanem attól, hogy a legdurvább mélységekig megy le az emberi mocsokban. És hogy sokan nem a film minőségét, hanem témáját értékelik, az is maga a rettenet.