Feladta a leckét John Cho új thrillere az utókornak. Nem ez az első olyan film, amiben a történetet képernyőkön követhetjük végig, bár igazából eddig semmi maradandó nem született a témában, kivéve talán a Modern család egyik epizódját, ami bevállalta ezt a formát, igaz, neki csak bő 20 percben kellett megoldania a megoldhatatlannak tűnőt. A Searchingnek erre másfél órája van, és az a legszebb benne, hogy egy pillanatra sem tűnik úgy, mintha erőlködne.

Sőt, nem csak nem erőlködik, hanem olyan finoman játszik a korlátaival, mintha ennyi időn keresztül folyamatosan látványos akrobatamutatványokat mutatna be. És ezekről még igazából írni sem lehet. Apró finomságok csak. Olyan apróságok, amelyekben nem kevés élet rejlik, és ha valamitől, hát pont ettől kiemelkedő a Keresés, mert amellett, hogy egy végletekig csavaros thrillerként tálalja a mondandóját, közben nem felejti el a karaktereit emberként kezelni, és közel hozni hozzánk.

Már az első pár percben érezni lehet, hogy itt nem csak egy szimpla nyomozás lesz a tét, hanem a szívfacsarás is, olyan párperces masszív ríkatással indul ugyanis a menet, amire eddig a Fel!-en kívül senki más nem volt képes. Pár naptárbejegyzés, fotó és videó csupán, de menthetetlenül zokogsz tőle, ráadásul a főszereplők is közel kerülnek hozzád, röviden felépítik a karakterüket, szerethetővé, emberivé teszik őket, és tessék, ott ülsz a moziban három perc után sírva, és máris szereted azokat, akik nemsokára a poklok poklát élik át.

Hát mi ez, ha nem stílusbravúr? Ilyet csak az igazán nagy filmek tudnak, a Keresés pedig lazán kirázta a kisujjából. A történet egy nyomozásról szól, egy apuka, David (John Cho) egyik reggel arra ébred, hogy a lánya, Margot (Michelle La) nem tért haza éjszaka, és aggasztó jeleket kezd felfedezni, amik arra utalnak, hogy valami nagyobb baj történt annál, mint hogy esetleg túlbulikázta magát, és a barátnőjénél alszik. Az is elég aggasztó jel például, hogy több nap után sem jön haza. David aztán keresgélni kezd a lánya laptopján és közösségi oldalain, majd meglepő dolgokra bukkan. Margot eltűnésével egy lelkes nyomozónő, Rosemary Vick is elkezd foglalkozni, aztán egyik fordulat jön a másik után.

A Searching több okból is fontos film. Egyrészt megmutatja, hogy ebben a stílusban igenis nagyon sok a potenciál. Másrészt egy olyan témával foglalkozik, ami rettentően fontos, és bár most nem spoilerezhetem el, mi az, rettentően ijesztő, hogy mennyire nincs az embernek rá hatása, kivéve akkor, ha nem átall beszélgetni mindenki mindenkivel mindenről. Ami egy utópia, de hát istenem, merjünk nagyot álmodni. Harmadrészt olyan elképesztően gyönyörűen kezeli a karaktereit, ahogy egy film csak nagyon ritkán szokta. Nem elégszik meg azzal, hogy durva helyzetbe hozza a hőseit, és utána majd lesz valahogy, majd elviszi a balhét az ilyen környezetben més sosem látott csavaros nyomozás, közben meg-megáll pár pillanatra, hogy kiderüljön, mi az, amit az apuka csak hezitálva ír le a lányának üzenetben, hogy az érzéseikkel is foglalkozzon, de csak pont annyira, hogy embernek és ne kartonlapnak gondoljuk a szereplőket.

Istentelenül profi a Keresés, mert szokatlan köntösbe öltözik, de a zsebeit teletömte minden jóval, nem elégedett meg azzal, hogy az emberek majd bemennek a moziba, mert ez lesz az a képernyős film. Igen, ez az a képernyős film. Mostantól sokkal több ilyen lesz. Sokkal-sokkal több. De hogy valamelyik felül tudja-e múlni majd ezt a kegyetlenül precízen összerakott mozit, az jó kérdés. Ha igen, akkor valaki csodákra lesz képes.