Mert a főhős pont az a figura, akinek manapság nem nagyon szokás lapot osztani, hiszen a boomerek tették szar hellyé a világot – állítólag –, szóval az egyetemes popkultúra szépen el is fordult tőlük, mint nem elég polkorrekt/diverz fajtól.

A Senki címszereplője egy igazi egyenfehér az amerikai kertvárosból, szar állással, unalmas házasélettel, egy undok és egy angyali kölökkel. Olyasvalaki, akit észre sem veszel a buszmegállóban, sőt, észre sem akarod venni. Jobb, ha meghúzza magát a csinos kis kerítése mögött, mert ha nyilvánosan megszólal, az csak mansplaining lehet, ha pedig kicsit kényelmesebben ül le a buszon, az kanterpesz. Nem menő dolog tehát Hutch Mansellnek lenni.

Vagy mégis? Mansellről ugyanis kiderül, hogy korábban úgynevezett revizorként dolgozott, vagyis ő volt az, akit ha elküldtek valahova, ott elkezdtek hullani a népek. Igen, ezt a sztorit már láttuk ezerszer, gondolhatod, de nem hiába nem képes eltűnni a filmvilágból ez a fordulat, a nézők ugyanis imádják, amikor az elnyomott kikel magából és odabasz.

Ha valaki, Bob Odenkirk pedig tökéletes elnyomott. Kezdjük ott, hogy Odenkirk remek karakterszínész, és helyből egy olyan családapának néz ki, aki még a szemetest sem képes időben kihúzni a kukásautó elé. Mi tagadás, elég nyomorult az élete. Aztán egy este betörnek hozzá, ő pedig ismét annyi kompetenciáról tesz tanúbizonyságot, mint egy tengerimalac, ami miatt a környezete megint csak az ő vérét szívja.

Azt pedig tudjuk, hogy hová vezet a konstans cseszegetés. Hutch is nyom egy felkiáltójelet, és az év leglátványosabb verekedős jelenetében egy busz utasterében egy csapat bunkónak amúgy emberesen kirugdossa a fogait. Róluk meg utólag az derül ki, hogy egy orosz maffiózó sameszai, ezzel pedig beindul a húsdaráló, melyben hősünk már minden, csak nem béna boomer.

A Senki garantáltan a kedvence lesz mindenkinek, aki nem akar túl sokat gondolkodni egy akciófilmen és ezt most nem szájhúzogatva írjuk. A buszos jelenet például egyenesen frenetikus, és bár később a realizmus gyakorlatilag teljesen eltűnik a moziból, a helyébe lépő gyilkolásbalett legalább annyira szórakoztató.

A legnagyobb meglepetés, hogy Odenkirk kiváló akcióhős. Pont annyira áll jól neki ez a szenvtelen gyilkolászás, amennyire Liam Neesont imádtuk még az első Elrabolva idején. A fináléban már úgy aprítja a rosszfiúkat, mint egy szadista Kevin McCallister, és bár addigra már nem igazán lehet komolyan venni a filmet, de ez igazából nem is baj.

Ezt az alkotást nyilvánvalóan nem a művészmozikba szánták. Egy hatalmas vödör popcornnal kell leülni elé, az pedig már csak hab a tortán, hogy a néző akkor sem fogja utálni, ha a főcím előtt elfelejti kikapcsolni az agyát. Ennek a mozinak ugyanis ugyanolyan jól áll a realizmus, mint a komédiába hajló erőszakorgia.

A Senki igazi térdcsapkodós szórakozás, amiben egy a kétezerhúszas évekre perifériára száműzött figura mutatja meg, hogy nem lehet tizedjére is félrelökni a lift elől. Nyilván nem érdemes belelátni társadalmi állásfoglalást, vagy a boomer generáció visszavágóját, de akkor is jó nézni, ahogy ezúttal nem negyvenkilós csajok, hanem egy örök tűrésre ítéltetett huszadik senki teszi rendbe az alvilágot.