A megtörtént eseményeket feldolgozó filmeknél alapkövetelmény, de egyébként sem árt, hogy tudj aggódni azokért, akik bajba kerültek a vásznon. A Sodródás eléri, hogy ne foglalkozz vele, mi történik hőseivel, s csakis annak drukkolj, hogy mihamarabb legyen vége a szenvedésednek. Igen, a tiédnek. Kritika.
Az izlandi Baltasar Kormákurnak nem most van dolga először a nagy vízzel, s nem most először készített hollywoodi filmet, s volt már olyan is, amikor nagyon hasonló zsánerben mutatott korrekt iparos szakmunkát, ám jelen esetben mintha háttal dolgozott volna a forgatásnak: Tami Oldham és Richard Sharp nyolcvanas években megesett hajószerencsétlenségében tán nem is látott semmi érdekeset, ami nem is lenne feltétlenül baj, ha ez nem derülne ki egyértelműen a filmből.
A Sodródás szinte elviselhetetlenül giccses, feszültséget csak nyomokban tartalmazó ömlengés, amelyben egyetlen olyan mondat sincs, amellyel kapcsolatban nem éreznénk azt, hogy valami délutáni telenovella dialóglistájáról vették kölcsön. Ráadásul a szereplők minimálisan sem érdekesek: ahogy ezt a teljesen felesleges flashbackekből megtudhatjuk, mielőtt elkapta volna őket a hurrikán, a kétségtelenül odaadó Shailene Woodley és a csakis a vitorlázásra (meg szerelmére) izguló, szegény ember Christian Grey-eként funkcionáló Aaron Kandell karakterei megismerik, majd megszeretik egymást, szépeket súgnak a másik fülébe – aztán elindulnak a nagy kalandra, amely tragédiába fordul.
Ez esetben tragikomédiába, hisz hiába szégyenli magát kicsit a néző, hogy olyan filmen röhög fel kétpercenként, amelyben emberek küzdenek az életükért, erről nem a publikum tehet, hanem nyilván az alkotók, akik még egy olyan jelenetet is nevetségessé tudnak tenni, amiben a sérült felet eteti szerelme, hogy az ne haljon éhen. Ennyire még sosem volt vicces a mogyorókrém, legalábbis egy katasztrófafilmben biztosan nem, s szerintem reménykedjünk benne, hogy soha többé nem is lesz az.
Egyes pillanataiban tényleg olyan a Sodródás, mintha Kormákur még sosem csinált volna rendes filmet – vagy legalábbis nem sok fogalma lenne arról, hogyan is tisztelhetné meg történetének hőseit azzal, hogy tisztességesen megmunkált eszközökkel érzékeltesse, mit élhettek át akkor az óceánon. Pedig a sztorinak még csattanója is van, sőt, igazából minden bizonnyal azért a megrendítő fordulatért született meg a film – vagy hát, a valóságban volt megrendítő, itt ugyanolyan amatőr, üres és hamis, mint szinte bármi, amit addig a vásznon láthattunk.
Általában nem különösebben szokott érdekelni, hogy mit szólnának/szólhatnak egy igaz történet szereplői a filmhez, amely róluk szól, de most mégis eszembe jutott, hogy ennél sokkal, sokkal többet érdemeltek volna. Jó, hát ennél egy olyan produkció is többet érdemelt volna, amely azt dolgozza fel, hogy a múltkor miképpen estem el majdnem a saját lábamban, amikor egyszerre három korsó sört próbáltam bevinni a nappaliba.