Elvittük a japán gyártó három üdvöskéjét egy olyan tripre, ami még egy tekegolyót is próbára tett volna. Ezek a hangszórók olyan abúzust voltak kénytelenek elviselni, amit egyetlen hangszórónak sem lenne szabad... és kibírták.
Hajnali fél hat, és Pisti még mindig nem jött rá, hogy jobb lenne most már lefeküdni. Csak az isteni gondviselésnek lehet megköszönni azt, hogy eddig még nem szegte a nyakát. Egy darabig még kérleltük, hogy ugyan, ne pont a medence partján akarjon már egyfős deep house bulit rendezni, ahol az olyan megrottyant tagokat, mint amilyen most épp ő, mindig csak egy lépés választja el valamelyik éles csempeél vagy -sarok általi tarkószétcsapatástól. Aztán feladtuk és imádkozva odébbvonultunk, Pisti pedig azóta is a vállán egyensúlyozza a Sony SRS-XG500-as hangszórót, amiből most már legalább a tizenkettedik órája dübörög a lakossági minimál techno.
Legénybúcsún vagyunk, mégpedig egy olyanon, ahol huszonkilenc meglett férfiember gyűlt össze, hogy megünnepelje egy harmincadik kikecmergését a szinglilét dágványából. A jeles alkalom pont jó apropó volt arra, hogy kölcsönkérjem a Sony három hangszórószörnyét, mert ha nem a sajátjainkat kell szétgyomroznunk, az nekünk is win, nekik meg ugye írva lesz a termékükről, ami szintén nem egy rossz biznisz, csak akkor, ha a második nap végére az összes kölcsönkapott zajládának kilóg majd a bele.
Elöljáróban; a bulika még az előzetes kalkulációnál is súlyosabbra sikerült, vagyis ha a hangszórók szempontjából stressztesztként aposztrofálom a hétvégét, abban egy részeg csuklásnyi költői túlzás sincsen.
Ezek a termékek bizony rendesen kapták az ívet.
Tízkilós kalapáccsal persze nem mentünk nekik, de a rájuk mért csapások a totál bebaszott Pisti vállán töltött estétől a medence partján elszenvedett árvízen keresztül egészen a rekedtre bömböltetésig igen széles skálán terpeszkedtek a két nap alatt.
Voltunk már hasonló bulin, csak ez most mindenből egy kicsit több és minden szinten kicsit hülyébb. A népek egy legénybúcsún meg vannak győződve arról, hogy csak akkor van rendesen megünnepelve a főszereplő elmúló agglegényélete, ha mindenki legalább egy üveggel többet iszik, mint amennyit kellene. Imígyen a zenéből is pont egy fokkal több és hangosabb kell az egészségesnél, a magunkkal hozott dobozok pedig zokszó nélkül teljesítik ezt a cseppet sem indokolt igényt.
A legtöbbet egyébként pont a legkisebb kap: az SRS-XG500-ast gyakorlatilag non-stop bömbölteti valaki, és a készülék egészen változatos helyeken jön szembe az ide-oda csapódó ünneplőkkel. Itt egy szétázott papírpohárból csöpög rá a vodkanarancs, aztán a medence partján ücsörög az ujjnyira kicsapkodott vízben, majd a szálláson hallgatja rajta valaki a Deák Billt, mert napfelkelte és lefekvés előtt még muszáj megmasszíroztatni valamivel a hallójáratokat.
És a kistesó állja a sarat, mintha betonnal lenne kiöntve. A hivatalos adat szerint 30 órát bír az akksija, és ezzel egészen biztosan nem fog vitába szállni a társaságból senki. Az érkezés napján egy szuszra képes volt lenyomni legalább 12 órát, természetesen konstans max hangerőn, majd valaki volt oly figyelmes, hogy néhány órára feltegye etetni, és ezzel a henger alakú csapatáska a másnapot le is tudta hozni tokkal-vonóval. Jómagam egy első generációs JBL Boomboxszal rendelkezem és ki merem jelenteni, hogy ez egyetlen dologban veri az SRS-XG500-ast: könnyebb megjegyezni a nevét. A Sony terméke egyszerűen jobban néz ki, érzésre jobban is szól, arról nem is beszélve, hogy némi fényjátékkal még a hangulatot is megcsinálja.
Az XP500-as ránézésre már egy lépéssel komolyabb versenyző, bár az árát tekintve ez képviseli a gazdaságos vonalat. Ez már láda, a szó geometriai értelmében, hangban erősebb az előzőnél, cserébe tíz órával kevesebb ideig bírja szuflával. Ez mondjuk nem annyira nagy negatívum, hiszen a hordozhatóság egy ekkora jószágnál egyébként sem annyira hangsúlyos termékjellemző.
Az XG-vel a válladon könnyű megindulni, de ha ugyanezt az XP500-zal akarnád megcsinálni, nem csak a dobhártyádat szétszakító basszus miatt tojnád össze magad.
A hangerő már a legkisebb királyfi bekapcsolásával megszűnt problémás tényező lenni, az armageddon pedig akkor szabadult el, amikor valakinek a Party Connect gombra tévedt a mutatóujja. A termékek ugyanis összekapcsolhatóak, mely esetben mindegyik a képességeihez mérten szabadítja az emberre a bluetoothon érkező digitális jel akusztikus interpretációját. A zenei élmény tiszta, még csúcsra járatva is tökéletesen torzításmentes – amihez azért azt is hozzá kell tennünk, hogy a két nap alatt egyszer sem indította el senki a Brahms-összest. Rock, techno, rap, trap, hiphop üvöltött, vagyis mélyben erős alapanyagot töltöttünk bele a gépekbe, ezeket pedig úgy adták vissza, mintha erre a feladatra lettek volna összerakva.
A buli legizmosabb darabja már akkora, mint egy nagyobb éjjeliszekrény. Az XP700-as ellentmondást nem tűrő izomtibor, amit odébb cipelni már egészen komoly feladat, főleg, ha az ember egyensúlyérzékét menet közben is ide-oda lökdösi egy vödörnyi napindító vodkaszóda. Nem panaszkodunk, hiszen az atombombát sem lehet egy papírrepülővel odaszállítani a nevadai teszthelyszín fölé. Kell hozzá a kraft, de ha egyszer le van dobva, akkor ott kő kövön nem marad.
Ez a jószág pedig pontosan ezt tudja. 17 kilós a kicsike, és ebbe a súlyba már pont belefér minden, amire egy partygörcsben vergődő társaságnak csak szüksége lehet. Olyannyira, hogy ha nem lettünk volna feleslegesen maximalisták, ez a cucc akár egyedül is el tudta volna látni a legénybúcsú összes zenei szükségletét. Még karaoke móddal is felszerelték, amit jobbnak láttam elhallgatni a többiek előtt, a kompániában ugyanis több olyan ember is dalos kedvűre itta magát, akitől nagyon nem szerettem volna meghallgatni az I Will Always Love You-t.
Akit nem rémiszt meg a súly és a méret, illetve a közel 200 ezer forintos fogyasztói ár, az XP700-assal egyszer s mindenkorra letudhatja a partyhangszóró kérdéskört. Masszív, mint egy monolit, tele van pakolva funkciókkal, de ha az apró finomságok nem érdekelnek, akkor is elégedett leszel, mert ezt tényleg elég bekapcsolni és ha nem a Best of Halász Juditot indítod el, a környéken egészen biztosan felhúzzák a népek a gömbölyű talpú cipőt.
Bár az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyenesen arányosan az embernek valahogy a hallása is elkezd tompulni, a működtetett hangszórók soha nem billentek át az ez már kevés zónába. Tudod, minden privát buliban eljön az a pillanat, amikor valaki odatántorog a zajforráshoz és elkezdi nyomkodni a már eleve csutkán bömbölő zenegép hangerő plusz gombját. Ez a jelenet nálunk nem színesítette a hétvége programját, pedig a második este az addig minimálisan klikkesedő társulat egy fedél alatt rúgta ki a ház oldalát.
A Sony hangszórói ezen az estén egyesültek, mint a Bolygó Kapitánya, sőt, valaki még a Mega Bass gombokat is benyomkodta szépen sorjában, így pedig már rendesen üvölteni kellett, ha valakit a táncparketten kapott el az információközlés vágya. Az SRS-ek úgy szolgálták a bulit, mint egy underground diszkó rezidens DJ-je, aki mindig vigyorog, kérésre berakja a kedvenc számaidat, megengedi, hogy belepofázz a mikrofonjába, addig marad, amíg az utolsó vendég ki nem dől és még azt sem kéri ki magának, ha adsz neki egy sallert vagy italt löttyintesz az arcába.
Eredetileg nem a vandálkodás volt a társaság kifejezett szándéka, de végül mégis sikerült mindent megtennünk, hogy a széria kevésnek, gyengének vagy érdektelennek találtassék, mégsem jártunk sikerrel.
Ez is érdekelhet: