Amikor azt hittük, végre nem kapunk több young adult-adaptációt, kiderül, hogy dehogynem. A Sötét elmék már meg se próbál legalább legalább egy kicsit okos, vagy igényes lenni – megelégszik azzal, hogy mindenki szép és szépen nézzen a kamerába. Akkor is, ha a karakter szeme épp gonoszul világít. Kritika.
Már attól majdnem sírok (de nem a megrendültségtől), hogy le kell írnom a könysorozat első része alapján készült film alapsztoriját: titokzatos akárminek köszönhetően a gyerekek jelentős része meghalt, akik meg élnek, azok nagyon furcsán viselkednek. Igen, persze, különleges képességű túlélőkről beszélünk, akik, igen, persze valamiféle kiválasztottak, s igen, persze, vannak köztük olyanok is, akik rosszat akarnak. De igen, persze: a legtöbbjüket oktalanul üldözik a felnőttek.
És természetesen a kiválasztottak között is akad egy igazán kiválasztott, aki jelen esetben egy lány (Amandla Stenberg), aki találkozik a többi kiválaszottal – mert esélye lesz rá, hogy találkozzék, hisz megszökik az őt likvidálni kívánó nagykorúak elől. Úgyhogy a kiválasztottak csapatba verődnek, hogy keressenek egy helyet, ahol nem bánthatja őket senki. Elvileg.
A Sötét elmék se nem sötét, se nem elmés, de még csak nem is látványos pordukció – pont az a legnagyobb baj vele, hogy igazából ő sem hisz magában. Azoknak szól – pontosabban azokat nézi le a leginkább – akik még mindig olvasnak ilyen regényeket, sőt, még mindig kíváncsiak azok mozifilmes feldolgozásaira. Nem erőlködik: csak úgy szimplán odakeni magát. Pardon, odaromantikázza.
Mert hát most is csak az számít, hogy a narancsszínű szemű lányka szerelmes lesz egy srácba (Harris Dickinson a Bizalomban zseniális volt, itt meg... itt meg nem az), akinek zölden világít a szeme, s ők ketten popdalokra megkomponálva nézegetik egymást – mielőtt és miután kihipnotizálták vagy kilevitálták magukat, s pont nem menekülnek senki elől. Csók, könny, ölelés – és agymosás a vászon mindkét oldalán.
A disztópikus-apokaliptikus miliő egyébként totál átélhetetlen és műanyag, elég is, ha csak annyit említek, hogy bármennyire is vacak a szitu, szereplőink arra mindig ügyelnek, hogy a legújabb H&M katalógusból legyenek felöltözve, vagy esetleg még annál is drágább és menőbb legyen rajtuk az a kapucnis pulcsi.
De ami a legjobban zavar, az Gwendoline Christie megalázó (mellék)szerepeltetése, ami annyira kínos és teljesen felesleges, hogy nem lehet nem észrevenni a Trónok harcában megszeretett színésznő szemében a teljes kétségbeesést: „ Segítség, emberek, hogy kerültem ide?”
Ne tőlünk tessék kérdezni. Mi igazán nem tehetünk róla. Végignézni se volt ám fájdalommentes!