2020 tetszhalott állapotba küldte a blockbustereket. Mégis, milyen év az, amikor még a nyári dögmelegben sem kapunk egy tisztességes ufóinváziós katasztrófafilmet, hogy a szuperhősös tripek döbbenetes eltűnéséről ne is beszéljünk. Az elcsendesülésnek azért megvan az az előnye, hogy több figyelem jut az apróbb, személyesebb és – hagyjuk a mellébeszélést! – értékesebb alkotásoknak, melyekből azért el lehetett csípni jónéhányat, ha az ember nyitva tartotta a szemét.

Darius Marder első nagyjátékfilmje tipikusan ilyen mozi. Nem ad elő semmit nagy dérrel-dúrral, de cserébe nem is fogsz előle felállni, hogy újratöltsd a chipses tálat. Egyszerűen a székhez szögez, pedig mindennemű harsányság hiányzik belőle.

Ruben és Lou underground metálduóként egy busszal járják az országot. Az már a film elején nyilvánvaló, hogy két elveszett lélek kapaszkodott így egymásba, hogy valahogy elmeneküljenek egy olyan világ elöl, amiben egyikőjük sem találta meg a helyét. A fiú mellkasán „Ölj meg!” tetoválás, a lány alkarján pengék okozta hegek. Két örök kívülálló, akik nagyjából tíz perc alatt elnyerik a néző szimpátiáját. A dühödt strófák és az agresszív dobszólók ugyanis csak a gyengédség, az egymás iránti féltés és a törékenység köré emelnek vastag falakat. A zene és a gyökértelen élet mindkét főszereplőnek a túlélés eszköze. Egy olyan eszköz, amit a sors egy nap alatt csavar ki Ruben kezéből:

A film hátborzongatóan érzékelteti ezt a folyamatot. A néző olykor Ruben fülével hall, vele együtt látjuk, hogy valaki kommunikálni próbál, de a szájmozgást csak érthetetlen, távoli búgás kíséri. A zene, a dobolás, a koncert zsivaja is tompa, szinte túlvilági morajlás csupán. Egészen diszkomfort érzést okoznak ezek a jelenetek. Szinte vágyunk arra, hogy megint emberi hangot halljunk, hogy halljuk a külvilág zsivaját, amikor pedig végre enyhül a rendezői szorítás, és kilépünk Ruben hallójárataiból, a megkönnyebbüléssel együtt visszatolakszik a kétségbeejtő gondolat, hogy a főhős még mindig annyit kap a világból, amit mi is kaptunk az imént.

Az erős rendezésben nem merülnek ki a film erényei. Riz Ahmed túlzás nélkül csodálatos! Figurája fokozatosan marad magára, hogy aztán egy siketeket segítő központban újra megcsillanjon számára a remény. Ő azonban képtelen elfogadni a helyzetét, és csak a régi életét, barátnőjét igyekszik visszakapni, amihez inverz módon meg kell szabadulnia mindentől, ami ezt az életet jelentette számára. Ahhoz, hogy ki tudja fizetni a műtétet, melynek során egy olyan implantátumot ültetnek be a koponyája alá, ami újra képessé teszi őt a hallásra, el kell adnia mindenét.

Van egy csodálatosan szívfájdító jelenet, melyben végre aktiválják az implantátumot, és Ruben újra hallani kezd, de minden hang sistereg, minden borzalmasan fémes és művi. A főhős ekkor ébred rá, hogy már soha nem kaphatja vissza a régi életét, és ekkor vele együtt a néző is összetörik.

A Lou-val történő találkozás ugyanennyire kijózanító. A lány már hátrahagyta lázadó éveit és visszatért a családjához, hiszen neki volt választása. Szeretettel fogadja Rubent, de az érintkezésük minden pillanatában ott van, hogy ez a kapcsolat már nem ugyanaz. Annak idején megmentették egymást, de most itt az elengedés ideje.

A Sound of Metal mindezek ellenére sem akar úthengerként végigmenni a nézőjén. A film utolsó, keserédes jelenete hihetetlenül felemelő. A főhős egy padon ül, megszólal egy közeli templom harangja, és a Ruben fejében zörgő-sistergő fémes zajongás szinte elviselhetetlenné fokozódik.

Ekkor jön el a pillanat, amikor emberünk már nem menekül tovább. Kikapcsolja az implantátumot és végre csend veszi körül. Amikor a kép elsötétül, már úgy búcsúzunk el tőle, hogy tudjuk, boldogulni fog.