Klasszikussá vált filmeket folytatni mindig hálátlan dolog. Főleg akkor, amikor évtizedek telnek el az első és a második rész között, közben megváltozik a világ, erre pedig valahogyan szeretne reflektálni a folytatás is, mert úgy érzi, muszáj. A Space Jam is ebbe a hibába esett, és úgy gondolta, azt a rengeteg metapoént és azt az imádni való hangulatot, amit ’96-ban mutatni tudott, inkább látvánnyal helyettesíti, az meg mindig legalább annyira jól sül el, mint amikor a hamburgerben a húst egy nagyon látványos cipőtalpra cserélik le.

Már az előzetesek sem mutattak túl sok bíztató dolgot, így nem meglepő, hogy nem a filmre tartogatták a jobb pillanatokat. Nem érdemes többet várni a Space Jam 2-től, mint az előzeteseitől. A Warnernek alapvetően volt egy nagyon jó ötlete arra, hogyan lehetne 25 év után visszaterelni Tapsi Hapsiékat a pályára, és ez az ötlet papíron tényleg nagyon ígéretesnek tűnt, csak a megvalósítás lett nagyon kilúgozott, töketlen, de ami a legrosszabb, minimálisan vicces.

A Space Jam: Új kezdetben Michael Jordan helyett LeBron James kerül a firkák közé, amivel még önmagában nem lenne nagy baj, hiszen Jordan nem különösebben volt jó színész, bár igazából még ezért is lehetett szeretni, James viszont már a Kész katasztrófában bizonyította, hogy egész jól elboldogul a kamerák előtt egy vígjátékban, szóval már csak annyi kellett volna, hogy Tapsiékat viccesre és őrültre veszik, és azt teszik, amit ígértek. Merthogy azt ígérték, hogy ez a kaland tulajdonképpen a Warner karaktereinek összeverődése lesz, megjelenik benne majd Pennywise-tól Jokerig mindenki, és mondjuk, ha így vesszük, nem is hazudtak nagyot.

Csak hát nem csinálnak semmit. Állnak. A háttérben. És ez így nincs nagyon jól.

A sztori ugyanis ahelyett, hogy felhasználná ezeket a kultikus szereplőket a nagy meccshez jutáshoz vagy magában a meccsben, igazából csak háttérré degradálja őket, és elvárná, hogy röhögjünk ezen. Mert hát milyen vicces, nézd, ott áll Pennywise a tömeg szélén lufival a kosármeccsen. Hát nem telesírod a röhögéstől a popcornt? Hát nem. Na mindegy, de jaj, nézd már, ott van mellette az Éjkirály is a Trónok harcából, meccsen van, értetlenkedik, na, ezen már csak hülyére röhögöd magad?! Nem, ezen sem.

Ráadásul van egy óriási baki ebben az egész koncepcióban. A Space Jam folytatása teljesen egyértelműen gyerekeknek készült. Egy-két szekvenciát leszámítva nem annyira kényezteti a régi rajongókat, a gyerekek viszont nem fogják tudni, mi az a Trónok harca, vagy pláne azt, hogy mi az a Mátrix, azt viszont nem fogják érteni, hogy mit utalgatnak itt-ott a Harry Potterre, ha nem hajlandóak igazán belemarkolni a világába, csak mutogatni, hogy „látjátok, ez is a miénk”.

A Warner beleerőszakolt szinte mindent, ami fontos volt, vagy mostanában fontos lesz (helló újra, Mátrix) neki, ehhez pedig egy teljesen röhejes sztorit kanyarintott, ami viszont akármennyire is kínos néha, egész jól elműködget. A történet ezúttal LeBron és fia, Dom (Cedric Joe) viszályáról szól, apuka ugyanis cseszik igazi apuka lenni, inkább egyfajta edzőként funkcionál, ami azért is bajos, mert fiának nincs nagyon kedve kosarazni, ellenben elég ügyesen fejleszt játékot. Eközben a kettes vágányon Algo Ritmus (Don Cheadle), egy algoritmus a Warner rendszerében megelégeli, hogy senki sem szereti és ismeri el (!), ezért elrabolja apát és fiát, hogy digitálissá tegye őket (!!!), majd ráveszi őket, hogy egy kosármeccs alkalmával küzdjenek meg egymással, és ha a fiú nyer, akkor mindenki ott marad a Warner Szerverzumában örökre (!!444!!!!).

Szó se róla, Don Cheadle elég jó genya a gyerekeknek, eléggé körmönfont és gonosz ahhoz, hogy az algoritmus szó hallatán semmi jó se jusson eszükbe még évekig, de a motivációjánál már csak az nevetségesebb, ahogy a digitális világot felfesti. Oké, tényleg gyerekeknek készült ez a film, de amikor kiderül, hogy Dom a telefonjára szerelt ormótlan kamerával digitalizálja be tökéletesen az apja kosaras haverjait két pillanat alatt, akkor a Digic Pictures és az Industrial Light & Magic szakemberei valószínűleg magzatpózban hevernek a földön a röhögéstől.

Közben persze jöhetnének Tapsiék a jó kis szokásos őrületükkel, de nem. Vagy legalábbis nem elégszer.

Pedig amikor szabadjára engedik őket, a film nagyon elkezd működni, pont olyanná válik, mint régen, de ez tényleg csak percekre történik meg, ami azért is tragikus, mert valamiért sikerült ezt a gyerekeknek szóló kalandot 115 percessé duzzasztani, és érezni is rajta, hogy ennyire hosszú, nem illan el ez a közel két óra egy pillanat alatt.

És nem, nem arról van szó, hogy ne lenne egyszer nézhető a Space Jam: Új kezdet. Csak éppen annyi benne a kihagyott ziccer, mint egy esélykiegyenlítő kosármeccsen. Jól néz ki akkor is, amikor CGI-jal zsonglőrködik és akkor is, amikor klasszikusan rajzolt módon mesél, akad benne egy-két kisebb poén, és akad benne egy, amin viszont tényleg nagyon lehet röhögni. De elég valószínűtlen, hogy bárki is emlékezni fog arra egy hét múlva, hogy mit látott a LeBronnal a nagyvásznon, az pedig pláne elképzelhetetlen, hogy bárki is ezt nézi majd újra a ’96-os helyett.

A hangulata furcsa, a története megmosolyogtató, az üzenete elcsépelt (légy mindig önmagad), de egyszer-egyszer betalál. Ha nem akart volna belemerülni az IT-világba, és úgy tenni, mintha értene is hozzá, ha jobban kiszolgálná a régi rajongókat és ha szabadjára engedte volna Tapsiékat, akár még bátran az első rész mellé is tehetnénk. De ez a kosárlabda bizony nincs rendesen felfújva, alig pattog, és bár LeBron csodákat tud művelni vele, ide most ő is kevés. Ez van, srácok.