Elképzelni sem tudom, mit érezhetett Pókember, amikor a sokadik jó Batman-játék jött ki, aztán a Rocksteady kihozta a Batman: Arkham Knightot. Sírt? Zokogott? Volt annyira szomorú, mint az Arany Málna-gyanús, sírós jelenet a Pókember 3. végén? Ha volt is, akkor már táncolhat, de nem, ne úgy, mint a Pókember 3-ban. Jó,akkor ezennel felejtsük is el a Pókember 3-at.

Az Insomniac felszárította Spidey könnyeit, mert a PS4-exkluzív Spider-Man nagyjából minden, amit már évek óta szerettünk volna látni egy Pókember-játékban, bár igazából ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nyúlni kellett egy egészen picit az Arkham-szériából, meg az Assassin’s Creedből, de hát ugye nem szégyen lopni a nagyoktól, ha utána ilyen elegánsan menekül az ember. Vagy pók. Vagy Pókember, na.

A Spider-Man nem akar magyarázkodni, meg tökölni holmi önismétléssel, Ben bácsi halálával, meg a százezredik dumával a nagy erőről és a hozzá járó nagy felelősségről, mert már régóta tudjuk, hogy nagy erővel is lehetsz nagyon idióta, és a legutóbbi Pókember-film, a Hazatérés óta ráadásul azt is, hogy kis erővel is nagy felelősség jár, szóval hagyjuk is ezt.

A történetről csak nagy vonalakban, hogy nehogy spoilerezzek: Pókember már a játék elején belefut Willam Fiskbe, aki továbbra sem egy önjelölt Teréz anya, de még mindig beszállhatna a Right Said Fredbe, már ha az eredeti két tag erősen meghízna. Spidey és Kingpin sebtében összeakasztja a bajszát, majd mikor legyőzzük őt, előkerül még néhány főellen, akik életünkre és mások életére is törnek. Hogy kik, az legyen meglepetés. Elég szép számmal érkeznek, de mi sem leszünk egyedül, a Spider-Man-univerzumból érkeznek még karakterek, hogy biztosan rend és fegyelem uralkodjon New Yorkban.

Olyan ez kicsit, mintha egy Pókember-sorozatot nézne az ember, amibe megpróbáltak a lehetőség szerint tényleg mindenkit belepasszírozni, de nem öncélúan, hanem mindenkinek komoly vagy félkomoly funkciót adva, mindezt pedig úgy tálalva, hogy az embernek elindul egy nyálcsepp a szája szélén a gyönyörűségtől. A Spider-Man magyar felirattal végigtolható sztorija ugyanis remek, de a grafikája egyenesen elképesztő. Minden apró részletre odafigyeltek az Insomniacnál. A város csodaszép, és még a kilőtt hálónk sem csak egy random fehér csík, hanem egy gyönyörűen kidolgozott utazóeszköz, amire Tarzan örömmel cserélné le az indáját.

New York teljesen élő, nem csak biodíszlet, az utcákon alattunk zajlik az élet, jó, nyilván nem olyan mértékben, mint a valódi New Yorkban, mert azt hat PS4 Pro sem tudná megoldani hardverrel, de talán majd úgy 2040 körül oda is eljutunk, hogy Pókemberrel sorba kelljen állnunk egy szelet pizzáért Brooklynban. Mindenesetre a játék New Yorkja is tele van élettel, magyarul ha netalántán sétálni támadna kedvünk, akkor sem azt fogjuk látni, hogy az utcákon annyi élet van, mint Mucsajröcsögén hajnali négykor.

De miért is közlekednénk gyalog, amikor végre olyan jó repülni a házak között, mint még soha?! Hála istennek megoldották az eddigi Pókember-játékok egyik legnagyobb hibáját, a közlekedés rettenetességét, végre egyszerű lett a levegőben suhanni, és élvezetes is, ha az ember belejön, akkor ráadásul az egész olyan flottul és látványosan megy, hogy még a szánk is tátva marad. Spidey a jobb triggerrel tudja kilőni a hálót, ehhez végre az is kell, hogy megfelelően magas épület legyen a közelünkben, mert hát arra kell ugyebár kilőni az eszközt, és nem a levegőbe, ahogy az régebben néhány játékban nagyon, de nagyon helytelenül megtörtént. Így mondjuk a Central Park felett haladva elég nagy bajba kerülhetünk, mert nincs hová lőni, nincs, ami továbblendítsen, és ez őszintén szólva nagyon, de nagyon, de nagyon jó dolog.

Ettől lesz az egész életszerű, még akkor is, ha semmi sem lehet életszerű egy szuperhősjátékban, de mégis, itt valahogy komoly energiákat fordítottak arra, hogy Spider-Man annyira valóságszerű legyen, amennyire csak lehet. A sztoriban is elhintenek néhány apróságot, az anyagi csődjét, a kilakoltatását, a megcsömörlött kapcsolatát Mary Jane-nel, amelyek emberközelivé teszik, és erre szükség is van, mert hát mégiscsak egy ember lakik abban a kosztümben, és ez az ember pont ugyanannyira fontos, mint a hős, akivé vált.

Azért persze még mindig a hős van a középpontban, akinek annyi melója lesz a játékidő során, amennyi még soha. A főküldetések sem lesznek piskóták, de a város tele van mellékküldetésekkel, minijátékokkal és megoldandó feladatokkal, amelyekkel napokig el lehet szórakozni, és pont ezek az adalékok azok, amelyektől nem lesz unalmas a játék egy pillanatra sem. A főküldetés feladatai sem kifejezetten unalmasak egyébként, de nagyon üdítő tud lenni, ha a sokadik Démon-harc után valami teljesen másba is tudunk kezdeni.

Na nem arról van szó, hogy a harcok egyébként repetitívek lennének, mert állandóan dobál be új és új, egyre erősebb ellenfeleket a játék, akik más és más harcstílust követelnek meg tőlünk, de ha nem is követelnének, akkor is egy csoda lenne bunyózni Pókemberrel bárhol a városban. A harcok ugyanis olyan gyorsak és látványosak lettek, hogy még Batman is elmorzsolna egy könnycseppet miattuk. A bunyóknál lehet érezni, hogy egy picit talán merítettek az Arkham-szériából a készítők, de sikeresen meg is haladták azt, hogy a küzdelmek méltóak legyenek Spidey gyorsan pörgő-forgó stílusához.

Az Insomniac ráadásul még azt is megoldotta, hogy ne folyamatosan egy gombot kelljen nyomogatni a nyeréshez, hanem a kontroller összes gombját használnunk kelljen, de mégse legyen kaotikus az egész. A végeredmény egy olyan harcrendszer lett, ami fura, de könnyű, mivel annak ellenére, hogy az embernek egy önjelölt Richard Claydermanná kell válnia a kontrolleren, mégis kézre áll, és eszement látványos harcokat lehet vele véghezvinni. Ahogy haladunk előre a játékban, úgy lesz egyre nehezebb dolgunk az ellennel, nagyjából a közepétől már jól meg lehet izzadni egy egyszerű bunyótól is, még akkor is, ha azzal töltöttük az időnket korábban, hogy összeszedtünk mindent a városban, segítettünk a bűn megfékezésében némi tokenért cserébe, és jól teljesítettünk az egyéb mellékes küldetéseken és minijátékokon, majd felhasználtuk az értük kapott előnyöket.

Ezek a minijátékok és egyéb küldetések azért is fontosak, mert velük tudjuk beszerezni a különféle extra kütyükhöz szükséges adalékokat, egy-egy jó gadget vagy jól megválasztott skill pedig sokat könnyíthet a játékon, úgyhogy nem árt átgondolni, hogy mire van szükségünk. Pókember folyamatosan fejlődik a sztori előrehaladtával, skill pontokat szerez, amelyeket szabadon elkölthetünk mindenféle új mozdulatsorra. Az életerőnk és a támadásaink erőssége minden egyes szintlépésnél automatikusan emelkedik, erre nem igazán tudunk hatással lenni, de igazából nincs is szükség arra, hogy belenyúljunk.

A minijátékok elsőre eléggé könnyűnek tűnhetnek, de pár óra múlva már lehet, hogy sűrűn fogunk anyázni miattuk, mert nincs is jobb, mint egy jó kis áramkör-összepakolás, vagy mintaegyesítés, amelyek csak az első pár alkalommal lesznek irdatlan könnyűek, aztán a képedbe röhög a játék, és rád üvölt, hogy na akkor most már tessék dolgozni is velük, de rendesen ám! Lehetőség van még különféle kutatólaborokat felderíteni New Yorkban, rendőrségi rádiótornyokat hekkelhetünk meg, és összegyűjthetjük a mindenfelé hagyott hátizsákjainkat, amelyekkel kapcsolatban azért lennének kérdéseim, mert hát ez a szerencsétlen Peter Parker tényleg azzal szórakozott fölös napjain, hogy hátizsákokat vett, amelyekbe mindenféle cuccokat pakolt, és fellőtte őket házak falaira szerte New Yorkban? Hát ennyire nincs élete ennek a gyereknek?

Na de mindegy. A lényeg az, hogy végre itt van egy olyan Spider-Man-játék, ami bőven túlmutat a szokásos próbálkozásokon. Szinte minden pontján tökéletes, látszik, hogy sokat dolgoztak vele, és még a forgatókönyvét is tisztességesen kidolgozták. Jó vele harcba menni, jó akkor is, ha csak nézni tudod, ahogy más játszik. Mindig képes elkapni a gyeplőt, amikor unalmassá válna, mondjuk azzal, hogy egyszer-egyszer belebújhatsz rövid időre egy másik karakter bőrébe is. Rengeteg lehetőség van benne, vehetsz magadnak új ruhákat, amelyekhez extra képességek járnak, és marha sokáig ad neked feladatot. Kicsit olyan, mint egy Arkham-játék és egy Assassin’s Creed-epizód egyesítve. Van benne bunyó, lopakodás, magas pontokról alacsony dolgokra bámulás, de itt mégis minden teljesen újnak és nem nyúlásnak hat. Szóval ne sírj Spider-Man, te is megkaptad végre azt a játékot, ami már nagyon régóta kijárt volna neked. Meg nekünk.