Mondjuk ki őszintén, a Conviction nem volt jó. Legalábbis azoknak nem, akik a keményvonalas Splinter Cell-élményre vágytak, mert bár lopakodni ott is lehetett, egyáltalán nem volt szükséges, sőt, annyira felesleges volt, mint egy szőrmekabát kánikulában Balatonakalin. Ötórányi játékidő? Akcióorgia? Nem ezt beszéltük meg, te szemét! – mondta volna Nádas György, a felvonulók nem ezt kérték, de ezt kapták, aztán maradt a reménykedés, hogy legközelebb majd megjön a fejlesztők esze. Megjött.

A Blacklist valahol félúton van a Conviction és a Chaos Theory között, ami lehetne rossz is, de nagyon nem az. Tulajdonképpen annyit tartott meg az előző részből, amennyi csak javított a játékmeneten, és az nem túl sok, így bátran előveheti mindenki, aki a harmadik rész után felhagyott a sötétben bujkálással és a fények levadászásával.

Michael Ironside ezúttal már nem kívánta szinkronizálni Sam Fishert, és ez nagyon nagy baj. Az új hang, Eric Johnson sem rossz, talán azért nem tűnik fel a váltás, mert maga Fisher is erősen fiatalodik, két játék között biztosan egy ügyes plasztikai sebész kése alá fekszik ráncfelvarrásra, és ki tudja, milyen L’Oréal-termékekre költi még nehezen megszerzett fizetését. Ha így folytatja, a tízedik Splinter Cell-játékban már egy csecsemővel lopakodunk. Sam Fisher, the Early Years.

A történet a Conviction egyenes ágú folytatása, feltűnik benne az előző részből megismert Andriy Kobin, Victor Coste és persze Grim is visszatér, ez mind szép és jó, de mintha elfelejtettek volna egy igazán erős sztorit írni a játékhoz. Fishernek ezúttal egy magukat Mérnököknek nevező terroristacsoportot kell kiiktatnia a sötétből, akik minden héten egy-egy merényletet terveznek (gyűjtőnevén: a Blacklist) elkövetni Amerika ellen, egészen addig, amíg a vezetők ki nem vonják katonáikat a háborús övezetekből. Na bumm. Hát nem izzadt meg Matt MacLennan forgatókönyvíró, az biztos. De ha mégis, akkor nem feltétlenül kellene a továbbiakban foglalkoztatni az úriembert.

Egy buta akciófilm keretein belül folyik a harc, amit mi töltünk fel élettel és ésszel. Végül is miért ne lenne a körítés teljesen csupasz, ha maga a tartalom rajtunk múlik? Játszhatunk nagyon bután és extrém precíz, láthatatlan módban is, minden rajtunk áll. Maga a játék is három különböző módon számolja az összegyűjtött XP-ket, Ghost, Panther és Assault kategóriákban. Attól függően, mennyire volt kedvünk-alkalmunk-szerencsénk lopakodni vagy öldökölni, a különféle kategóriákon belül kapjuk meg a játékstílusunknak megfelelő pontokat vagy éppen elkölthető pénzt.

A karakter és a bázisa is fejleszthető, ami nagyon fontos lesz a későbbi boldogulásunk szempontjából. A játék ugyanis még normál fokozatban is nagyon nehéz tud lenni, ha nincsenek megfelelő kütyüjeink, vagy öltözetünk. Na de mi ez a bázis? A Blacklist minden küldetése a Paladin nevezetű katonai magángépünkről indul, ami körülbelül akkora, hogy egy kisebb kontinens is lazán elférne benne. Itt ténykedik csapatunk, Grim, Briggs és Charlie, akik közül az utóbbi lesz felelős a fejlesztésekért, amelyeket a küldetések alatt szerzett pénzekből vásárolhatunk meg, és applikálhatunk rá az acélból készült Fisherre.

Maga a Paladin is fejleszthető, de ha éppen jobb dolgunk is akad ennél, nem történnek nagy bajok. De jusson eszünkbe, minden fejlesztés megkönnyíti a dolgunkat! A küldetések szerteágazóak, nem feltétlenül lineáris a játék, bár a pirossal jelölt feladatok lesznek csak a sztori szempontjából fontosak, a kékkel jelöltek is izgi mellékküldetések, amelyek szintén remekek, és jelentősen megdobják a nagyjából tízórás játékidőt. Játszhatunk co-op missionöket, és visszatér spies vs. mercs multimód is, ami biztosan sokakat ingerel majd pezsgőbontásra. Vannak lehetőségek, maradjunk ennyiben.

A Blacklist látványvilága nagy erőkkel kacsintgat vissza a Conviction-t megelőző részekre, visszatérnek a színek (egyenesen nappali küldetésekig merészkednek, hűűha), és a sötét zugok is, ennek értelmében lesz értelme lopakodni is, lesz értelme keresni a fényforrásokat és levadászni őket. Öröm! Boldogság! A konzolverzió irányítása nagyon szépen kézre esik, ennyi jót azonban nem hallottunk a PC-s verzióról, ahol egy gombnyomással iktathatunk ki egy ellenfelet, de ugyanez a gomb szolgál a villany felkapcsolására is. El tudjuk képzelni, mennyire meglepődhet szegény felénk kolbászoló terrorista, amikor a sarokhoz közelítve hirtelen világosság támad. Jó, hogy nincs külön gomb, amivel egy nagyobb társaság meglepetééééés-t kiált.

Megmaradt a falakra vagy éppen a levegőbe írt feladatközlés, egy gombnyomással szökdelhetünk át egyik rejtekhelyről a másikra, megküzdünk kutyákkal, a PETA sírni fog a lelkünkért, és végig azon fogunk gondolkodni, vajon honnan ismerős ez az egész? Mik ezek az elemek, amelyek a Splinter Cellhez vegyülnek? Ja, hát persze. És innentől egy újabb kérdés merül fel. Vajon mikor döntött úgy az Ubisoft, hogy megcsinálja az Assassin’s Creed-et Sam Fisherrel, majd kever bele hangulatában némi Call of Duty: Modern Warfare-t is? Mert a Blacklist annyira AC-s és CoD-os, amennyire csak lehet.

És ezt többnyire a falakon mászkálás teszi. Meg a Paladin, ami akár az Animusból való kiszállás utáni állapot megfelelője is lehetne. Meg a drónvezetés. De hát nyilvánvalóan nem várhatja el senki az Ubisofttól, hogy ne figyeljen a trendekre, a sikerjátékokra, és valahogyan a Splinter Cell-szériát is meg kellett újítania, ami minden tekintetben remekül sikerült nekik. A Blacklist egy majdnem tökéletes játék, ami valószínűleg PS4-en tündököl majd igazán, mert grafikailag bizony kicsit látszik, hogy az általunk tesztplatformként használt PS3 felett bizony picit eljárt már az idő.

Sam Fisher visszatérése nagyon rendben van, de nem bánnánk, ha legközelebb még erősebben nyúlnának vissza az első három részhez. Mert bizony a bugokat is szép számmal szórták bele a játékba, a könnyített fedezékváltás néha nehézkessé válik, és egy dedikált ajtórés alá kandikáló gomb sem ártott volna, arról nem is beszélve, hogy egy erősebb sztori is megtenné a hatását. Mindegy. A Blacklist így is az év legjobb játékai között lesz.

8/10