Tizenkét évig forgott, hogy a cselekmény közben felnőhessen a főszereplő fiú. Közben Ethan Hawke megkomolyodott, Patricia Arquette meganyukásodott. Ettől szép a Sráckor.
Richard Linklater úgy gondolta, elég a maszkmesterekből, elég a speciális effektusokból, ő bizony úgy forgat filmet egy családról, hogy közben kivárja azt az időt, aminek el kell telnie a szereplők felnövéséhez. Necces vállalkozás ez, mert bármi történhetett volna bárkivel az idő múlása során, de a rendezőnek és a színészeknek is szerencséje volt, senkivel nem történt semmi, annyi talán mégis, hogy Linklater lánya, Lorelei egy idő után ki akart szállni a projektből, de apuka megmondta, hogy mi a dolga. Maradt.
Necces vállalkozás volt ez azért is, mert mindössze 200 ezer dollár állt rendelkezésre a forgatásokra évente, ami finoman szólva is költőpénz egy film esetében, mégis mindenki eljött minden egyes évben arra a párhetes forgatási periódusra, a film elkészült, és olyan élményt ad, amit semmilyen más film nem tudott adni eddig.
Sztori? Nem is nagyon akad, de nem is nagyon kell. 166 percen keresztül nézzük, ahogy egy elvált család két tagja (Patricia Arquette és Ethan Hawke) nevel egy fiút, Masont, látjuk, ahogy ez a fiú (Ellar Coltrane) valóban felnő testvérével, Samanthával (Lorelei Linklater), miközben zajlik az élet. Anyuka folyton rossz döntéseket hoz párkapcsolati téren, apuka olyan laza, mint a rigalánc, de az élet mindenkit kikezd, mindenkit alakít, így senki sem marad teljesen ugyanaz az ember a tetemes játékidő végére.
A Boyhood olyan, mint a kukkolás. Belenézünk egy család legintimebb pillanataiba, ott vagyunk akkor is, amikor komoly bajok történnek, de ott vagyunk az egyszerű pillanatoknál is. Ott vagyunk a mostban. Mert hiába szalad veszettül az idő a szereplőkkel, valahogy mindig a mostban vagyunk, nem a múltban, és erre a film utolsó sora is masszívan emlékezteti az embert. Nem az ember ragadja meg a pillanatot, hanem a pillanat ragadja meg az embert.
A Sráckor sok-sok tökéletesen életszagú pillanat összessége, ami bármennyire is furcsa, néhol picit túlságosan kapkodó jelentős játékideje ellenére is, néhol inkoherens, néhol felesleges jelenetekkel előhozakodó mozi, de nyomot hagy az emberben, hiszen így még senki sem látta az életet zajlani a moziban. Megérte tizenkét éven át készíteni, és megéri rászánni azt a majdhogynem három órát, és majd meg fogja érni beszerezni a filmzenét is, mert gyakorlatilag tökéletes. Ha ez a film nem lesz az év végi listák élén, akkor semmi. Éljen az élet!