A történet első része itt olvasható:

Kiindulok a teraszra, hogy felvegyem az este kiterített pólóm, de az sehol nincs. A szél viszont süvít, mint valóságshow-ban a kollektív agyhuzat. „A szél lefújta a picsába a pólómat. Hát ezt még én sem láttam jönni.” Jobban belegondolva azért ez benne volt a pakliban, mivel reggelre tízfokos lehűlést és szeles időt jósoltak, de az ember utólag mindig okosabb. Közben ezekben az indulatos pillanatokban is bámulok ki a teraszról, és próbálom bemérni a térbeli helyzetemet.

Valahol a harmadik, negyedik, ötödik emeleten lehetek, de semmiképp sem földszint, az fix, a póló nagyjából bármerre lehet úgy ötven, ötszáz méteres körzetben, de talán már a rakparton csipkedik a sirályok; a sacc legalább jól megy, friss vagyok és kitartó, így hátha megtalálom. Kimentem az utcára, és fél perc után feladtam. Ezt akkor se találnám meg, ha nyomkövető volna rajta, pedig tegnap óta már az egész utcát ismerem. Tuti beesett valamelyik víznyelőrácsba, és már görények alszanak benne.

De legalább kapok egy új esélyt az élettől, hogy megtaláljam a Szigeten lévő kamerás srácot telefon nélkül, a szarmasina ugyanis továbbra is vakációzik. Egy kedves ismerősöm ugyanis jelzi, hogy hamarabb is el tud szabadulni a melóból, s akár már most indulhatnánk a Szigetre. Ez tök zsír, megbeszélünk egy kijelölt helyet, amit csak megtalálok. Egy villamosmegálló a célpont, koordináták bemérve, útvonal betáplálva. Semmi váratlan nem jöhet közbe. Felpattanok az épp induló kettesre, de nincs jegyem, kapok észbe, mire kiszúrok egy kezeletlen jegyet a földön.

„A kurva életbe, megint összekevertem az ezressel.” Gyógyírként bekapcsolom a zenelejátszómat, az mindig segít, bár mióta pár hete rágurítottam a bőröndöm, csak remélni tudom, hogy el is indul valami. Megszólal az Oasis, még egy fél perc, és én is szuperszonikusnak érzem magam, jó lesz ez így, valahogy csak összekaparom magam, hiszen ebben jó vagyok. De a lejátszó tíz másodperc múlva lemerül. A kedvem ismét megrogy, mint pottyantós budi egy izmos napszámos műszak után, de legalább az ismerősömet megtalálom, így együtt vergődünk ki a Szigetre.

Mesélek neki az elmúlt két napomról, ki is nevezem rögvest szárnysegédnek, de azon nyomban előléptetem hajóskapitánnyá, hiszen nekem kell egy felettes, aki irányít engem. Mondogatja, hogy ugyan, ő sem tájékozódik valami jól, s hogy bizonyára túlzok. Ekkor elmagyarázom neki a gödörelméletemet.

Furcsán néz rám – most vagy érti, de nem érzi, vagy érzi, de nem érti, hogy miről beszélek. Közeledünk a Sziget felé, azt se tudom, hogy melyik világrészen vagyok, magyarázom neki a dolgokat, a világ működését, az ars poeticámat, a pancserkedés metafizikáját, megemlítem, hogy bár a szokványos dolgokban nem igazán vagyok jó, mégis különleges szkillek birtokában vagyok. „Szkillek?” „Szkillek, bizony.”

„Ne viccelj már, simán beviheted a táskádban is”. „Ugyan, én biztosra megyek, nem hagyom, hogy a biztonságiak kibasszanak velem, a múltkor a Tefort-kerti BL-döntőn a szart is kimotozták a táskámból.” A lúdtalp átok és áldás, ilyenkor határozottan aranyat ér, mert a talpbetét alá sok minden belefér, fixen marad, és nehéz elhagyni. Eddig csak pénzzel és jegyekkel próbálkoztam, most jött a csoki, a legközelebbi a babkonzerv és a laposüveg lett volna. Bevágok két csokit a talpbetétem alá, daliásan megjegyzem neki, hogy a harmadikat bent hagyom a táskában, mert úriember vagyok és veszélyesen élek, ha azt is be tudom vinni, az övé lehet.

Átjutunk a biztonságiakon, gyakorlatilag aknavetőt is becipelhettem volna, az álmos tekintetű őröket az se érdekelte volna. Büszkén állapítom meg, hogy bár tényleg nem volt szükség egy ilyen jól megszervezett csempészakcióra, ez a hasznos tudás még jól fog jönni egy napon. Kibaszott Frank Cañon Gallaghernek érzem magam a Shamelessből, na de várjunk csak. Milyen kényelmes is már! Egy bokasüllyedéssel küszködő ember – főleg, akinek annyira sima a talpa, hogy akár az Alföldet is rá lehetne rajzolni – ritkán mond olyat egy cipőre sok-sok gyaloglás után, hogy kényelmes, de ez meglehetősen az volt.

Ráadásul puha, és nem csúszkált a talpbetétem. Tisztára, mintha ortopéd cipő lenne! Vaó. Még nem gyanakodtam, de hamarosan az elmémet elárasztó kognitív disszonancia már előmelegítette nekem a valóságot, amely hamarosan meg is mutatta magát, amint a sűrű, barna krém kezdett felkúszni a talpam nyomásától a bokám irányába.

Levágódok a fűbe, előveszem a törlőkendőt a táskából, majd valahogy leerőszakolom a cipőt a lábamról.

Nagyjából tizenöt percen át próbálom kioperálni a csokimócsingokat a talpbetétem és a cipőtalp közül, de igazából a zoknimba is felfutott a manna szépen, és persze a szőrömbe is beleragadt. Kapartam, szedtem, téptem, sőt még kisebb galacsinokká is formáltam néhányat, csak jöjjön ki a nagyja. Végül is, legalább nem csúszkál a betétem, és olyan, mintha valami gél került volna alá. Így festene a szegény ember Asicse. A cipő mondhatni kényelmesebb is, és mogyoróillatú a lábam. Lehetne rosszabb is. De ez kívülről másképp festhetett. Aki például a fesztiválfóbiáját legyőzve a kelleténél hamarabb kimerészkedett a Foo Fighters-koncertre, és látta, mit művelek, joggal mondogathatta otthon sopánkodva, hogy ezek az állatok egy hét után már egymás cipőibe is képesek beleszarni, és olyan természetességgel kaparják ki onnan a körmük hegyével, mintha csak virágot szednének egy illatos levendulamezőn.

A Sziget nagy és pörgős, nagy, túl nagy. Olyan nagy, hogy az olyan ember, aki sokáig el volt zárva ettől a nyüzsgő közegtől, könnyen nem találja meg a helyét, főleg pár óra alatt. A Sziget egy hatalmas lehetőség, ami könnyen átcsap teherbe. Hiszen annyi minden van, annyi mindent csinálhatsz, annyifajta emberrel találkozhatsz, hogy a tudat, hogy egy adott pillanatban csak egy helyen lehetsz, itt tényleg nehezen megemészthető. Jól kell választanod, jól kell felmérned a terepet. Vagy csak hagyd, hogy a dolgok magától történjenek. Sodródj az egészben. A fiatal hőskorban ez még többnyire így ment, amikor látszólag semminek sem volt következménye és minden örökké tartott.

Ekkor egy bérletért vagy egyetlen napi jegyért a fél karomat odaadtam volna. Most viszont érdemes fókuszálnom, hiszen vár a munka, és lehetőleg komplikációk nélkül kéne lebonyolítani.

A kamerás srácot könnyen összeszedjük, a hajóskapitányom nagyszerűen végezte a dolgát, így bele is vághattunk a lecsóba. A Szigetre kilátogató emberektől többek között azt próbáltam megtudakolni, hogy mi volt a leggázabb dolog, amit az elmúlt egy hét alatt elkövettek. Ha már csak feleannyi mesélnivalójuk van, mint nekem két nap budapesti ittlét után, akkor nyert ügyünk van. De van egy kis baj: úgy tízből hét ember angolul válaszol, és az, aki tud is magyarul, jó eséllyel elhajt engem.

Szerencsére a hajóskapitány kisegít a bajban, ő ugyanis velem ellentétben tud érthetően beszélni több nyelven is, ráadásul nincs olyan modora és fiziognómiája, hogy az ember legszívesebben pofán vágná egy szívlapáttal. Majd finoman odasúgja nekem:

Hát, ilyen ez a kurva show-biznisz, summázom magamban. Egyszer lent, majd kétszer lent. Közben a telefonom továbbra is vészjósló üzemmódban van, néha beindul, de csak egy fél percre, aztán megint kikapcsol. Aztán már be se indul, totál hasznavehetetlen, csotrogány. „A kurva anyád!”

Foo Fighters-koncert után a hajóskapitány jelzi, hogy indulna haza, holnap dolgoznia kell. Nekem nem, maradnék is, meg nem is, de eléggé fosok, hogy nagyon eltévedek magamban itt telefon nélkül, s jövő héten is itt dekkolok majd. Sőt, talán úgy járok, mint az a turista, amelyik leutazott egy hétvégére Rómába, majd ott ragadt vagy tíz évre. Hazamegyünk, beérek az irodába, végül is nem volt olyan kurvára rossz, csak viszonylag szar ez a nap. Mire már megpihennék, csengetnek. Egy nagy darab férfi az, lámpával a kezében, aki jelzi, hogy riasztást kaptak ebből az irodából.

„Maga illetékes személy, hogy itt tartózkodjon?” „Hát, tudja, azt azért nem mondanám, de van kulcsom, szóval nem törtem be. Komolyan. Úgy volt, hogy senki sem riaszt, amíg itt vagyok.” „Láthatnám az igazolványát?” „Persze.” „Maga román állampolgár? „Igen, de tényleg nem törtem be, van kulcsom. Sör is van, kér?” Végül elsimítjuk az ügyet, beírt illetékes személynek, én pedig lassan visszamászok a kanapéra, Babzsák Rózsit a keblemre ölelem, majd rendesen átkarolom, hogy lezárjam a napot.

Hogy mentsem a menthetőt, másnap a kelleténél sokkal biztonságibb játékot játszom. A vonat 14:08-kor indul, a jegy megvan rá, kár volna elszúrni, 411-es vagon, már ezt is kapásból tudom. 13 óra után már indulok, az M2-eshez vezető mozgólépcsőn ismét nem zuhanok a mélybe, eddig jó vagyok, a metró szélsebesen szállít ki a keletihez, és indulásig van még bő 40 percem.

Amint lesem az induló járatokat, látom, hogy nincs ott az enyém. „Már megint mi van?” Van viszont egy csomó olyan vonat, amely elvileg már rég elhúzott a 'csába.

Nemsoká rájövök a cselre: elnéztem az időzónát, mert telefon hiányában végig a laptopom után tájékozódtam, de ez még mindig a jobbik eset volt, hiszen így a nyakamba szakadt egy extra óra. A telefonom közben mintha kezdené összeszedni magát. Most már beindul pár percre, mielőtt újraindulna, bár azt nem tudni, hogy miért pont most. Rohadt Psyduck, rohadt Phoneduck.

Kiülök az állomás elé lelébecolni azt a másfél órát, közben gyanakvó tekintettel forgatom a kezemben a mobilt, és hát persze egy tetkós, gizda alak megtalál magának, hogy telefonálna egyet tőlem.

Hasonló hatékonysággal és gyorsasággal gépeli be a srác a keresett Giovanni számát, mint a kolozsvári jegyirodánál dolgozó nő a járatom adatait. Épp elképzelem őket egy reformkori párviadalban, talpig kortárs maskarában, mire a srác – aki amúgy kiköpött Skinny Pete a Breaking Badből, csak papucsban csoszog – rákérdez, hogy ez vajon külföldi telefon-e, mert kell a hívószám.

„Ja, romániai. De lehet, hogy kikapcsol mindjárt, ne lepődj meg.” Jelzi nekem, hogy Kolozsváron is vannak ismerősei, hogy a nehézfiúk a zsebében vannak, a nők pedig a vérét isszák. Én erre tök természetesen bólogatok, mondom, nem is vártam mást. Közben nagy nehezen kicsörög a hívott szám, a tesó van a másik vonalon, Giovanni.

„Hangosítsd ki, bátyja, csak úgy működik, különben nem hallasz majd semmit” – jelzem a gizdának Phoneduck egyik újabb hiányosságát. Persze így azonnali bepillantást kaphattam a srác életébe. Mint kiderült, azért nincs meg a saját mobilja, mert tegnap egy kurvánál volt, aki begyógyszerezte őt, és a telót otthagyta nála, vagy a csaj elbugázta tőle, nem tudni.

Persze Giovanni tök megértő, abszolút nem tűnik feldúltnak vagy meglepettnek, ura a helyzetnek és a diskurzusnak, valószínűleg ő is élt már át ilyet, vagy csak simán példaképe Joshi Bharat. Egyeztetnek: egy óra múlva találkoznak a keleti mögött.

A srác örül, hogy összejön a biznisz, persze, mielőtt lelépne, bevágom neki a váratlant, az utcai deus ex machinát, előbb-utóbb úgyis megkérdezi kettőnk közül valaki, olyan nincs, hogy ne, hiszen egy ideig még itt fogok rostokolni. Akkor meg legyek én az első. „Van egy cigid, bátyja?” „Én is kérni akartam tőled, tesó” – válaszolja nekem tök meglepődve, mire én is úgy teszek, mintha tökre meg lennék lepődve. Egyébként nem dohányzom, de így megóvtam magamat az öt perccel későbbi viszontlátástól. Nyugtázzuk a nyomort, semmi gond, ökölpacsi, csá! Ránézek a telefonomra, amely azóta sem indult újra, és láthatóan jól érzi magát.

Beugrik a Maffiózókból a legendás mondás, hogy akkor csináld azt, amit mondanak, amikor mondják; na, hát ez a kurva telefon tuti nem ennek a szellemében éli a mihaszna életét. Egy részem persze örül, nézem a sporthíreket, a ferencvárosi mészárlást, az esti szuperkupa felvezetőjét, majd visszarohan hozzám a tag, hogy megmutatná a családját a haverjainak. Kitépi a kezemből, az események felgyorsulnak, pár másodperccel később már valami holland rasztás arcnak osztja tíz méterrel arrébb az észt. Na ennyit a tervemről. Odadzsalok én is hozzájuk, lássam már, milyen sztorikról maradok le, meg azért Phoneduckot is tudjam kellő közelségben magamhoz. A rasztás fiú nincs egyedül, és jó eséllyel maguk mögött tudnak egyhétnyi szigetezést. Irtó megviseltek, kábé úgy néznek ki, mint ahogy én épp érzem magam, így igazából hümmögnek és bólogatnak mindenre, amit a tetkós gizda mond vagy mutat nekik.

A pesti Vékony Pít pillanatok alatt végigpörgeti előttük az életét. Öt percig BMW-ket nézünk a telefonomon, kigyúrt, arany nyakláncos tesókat, mindenféle kóbor fehérnépeket. Úgy érzem magam, mint egy Nicolae Guță-klipben, bár itt azért még a humoromnál vagyok. Közben persze realizálom, hogy a tag úgy nyomja az angolt, mint én: szinte már ráncigálja a rasztást, hogy az valahogy megértse, aki ráadásul még eléggé szét is van csúszva, így még inkább a szájába kell adni a dolgokat.

Ennyi. Ezt a mondatot alaposan a fejembe vésem, lehetséges tetkó- vagy pólószövegként is elképzelem magam előtt, de nincs sok idő ábrándozni, mert már mutatja is Giovannit, Leandrót, a hájlájfot és az egész bagázst, majd elmeséli, hogyan járt tegnap a kisasszonynál. Végül elkérem tőle a telóm, mondván, hogy ne haragudjon meg, de rajtol a vonatom, szívélyesen visszaadja, ökölpacsi, csá, kösz mindent, barátom, még találkozunk; miközben az erősen megviselt, Sziget-strapált turistákat továbbra is boldogítja.

Arra persze nem számítottam, hogy a vonat még negyven percet fog késni, ez Kolozsvárról Budapestre még megesik, a naiv keleti ember azonban azt hinné, Bécsből Budapestre már ilyen nincs, vagy alig, de mindegy is, ez már mégis kit érdekel. Talán még visszamehetnék a hollandok mellé szórakozni, de talán jobb így, mert ha lekésem, akkor ez a szöveg még nagyjából öt flekket tart.

Ülök a vonaton, a megfelelő kabinban, a megfelelő helyen, körmölöm az elmúlt két nap eseményeit, és nem értem, hogy tudtam ennyi cinkes helyzetbe belekerülni úgy, hogy jóformán semmit sem csináltam, és végképp nem akartam túltolni semmit. Vonattal jöttem, nem stoppal, jó helyen szálltam meg, nem az utcán, egy sikátorban vagy egy temetőben, a Szigetre egyetlen napra mentem ki, visszafogott voltam, és mértéktartó, nem keveredtem Napiszar-gyanús helyzetekbe.

Azon nyomban kirángatom a nadrágomból, majd látom, hogy csak a teteje nyílt ki picit, de még a cucc benne van. Megköszönöm a Müller Péter-i gondviselésnek a pillanatnyi amnesztiát, majd megkönnyebbülök, és elégedetten harapok bele. Legalább már nem kell kibontani.