A Disney emberei valami nagyon fura cuccon vannak. Nagyon ritka az olyan filmjük, illetve bocsánat, nincs is olyan filmjük, amely egy ismert rajzfilmjükből készült, ott is az elején a Disney-logó, de hogy én gyereket be nem vinnék rá, az hótziher. Már csak azért sem, mert a Cruella 134 perces, és néhol olyan sötét, mint az éjszaka napszemüvegben. De akkor kinek készült film a 101 kiskutya gonoszáról, ha nem a gyerekeknek? Na ez az igazán jó kérdés, amire nem nagyon kaphatsz választ.

A Szörnyella egyértelműen a felnőtt közönséget célozza meg, nem is csinálja rosszul, de rövid úton kiboríthat bárkit, akinek megvan a régi sztori.

Ez a film ugyanis nem tesz mást, mint átértelmezi a régi történetet, ír egy teljesen új eredettörténetet Szörnyellának, de annyira átpozícionálja a karaktert, hogy még azt is meg meri húzni, hogy ez a nőszemély ne akarja holtan látni a dalmatákat, sőt, tulajdonképpen egész jól meglegyen velük.

Igen, ez egy ilyen film. Tiszta lappal indítja Cruella de Vil sztoriját, és „diznisíti” is egy picit, de valahogy mégis sikerül annyira sötéten tartania a hangulatot, hogy ott legyen az egészben akkor is egy icipici borzongás, ha tudod, hogy itt mire megy ki a játék. Úgy meglepő, hogy közben nem meglepő, illetve pontosabban ott lep meg, ahol nem várnád. Ez nem biztos, hogy annyira jó hír.

Emma Stone Cruellája, illetve Estellája egy olyan lány, aki árván maradt anyja meggyilkolása után, a kislány London utcáin nő fel tolvaj barátaival, majd beszippantja a divat. Irdatlanul tehetséges tervező, de problémás eset, mondhatni, szalonpunk, ami azért sem nagy gond, mert a ’70-es évek Londonjában járunk, amikor berobbant a punk, csak hát az estélyik és a punk nem annyira kompatibilisek egymással.

Estellában már ott pislákol a gonoszság, és turbó üzemmódba kapcsol, amikor elkezdi őt alkalmazni a Bárónő (Emma Thompson), aki hihetetlenül sikeres divatházat üzemeltet. Csak hát van egy kis bibi: a Bárónő egy utolsó tahó, aki kizsákmányolja a dolgozóit, cserébe viszont a dicsőséget is learatja, ráadásul akad néhány titok, ami nem különösebben kompatibilis Estella viszonylagos lágyságával és krémességével, így borítékolható, hogy robbanni fog a bomba, és egymásnak feszül majd a két nő.

Amikor pedig ez megtörténik, a Szörnyella egy divat-heist movie-vá válik, és nem igazán érteni, hogy kinek akar szólni. Annyira hangsúlyos ugyanis a divat a film mondanivalójában és megvalósításában, hogy nincs az az isten, hogy az is maradéktalanul és ugyanolyan szenvedélyesen tudja zabálni minden pillanatát, mint aki a divattal kel és fekszik. Ők viszont nincsenek annyira sokan, mint egy átlagos Disney-film fogyasztói, márpedig a Cruella az átlagfogyasztónak akar elmesélni egy történetet.

Félreértés ne essék, az is élvezni tudja a gyönyörű ruhákat és képeket, akinek fogalma sincs erről a világról, de az tud igazán szerelembe esni vele, akinek már a gyerekkorában is a divat volt a beceneve.

A Szörnyellában a kreatív ruhák, sminkek, hajviseletek sokkal hatékonyabban viszik előre a filmet, mint maga a történet. Craig Gillespie, az Én, Tonya rendezője szerencsére kifejezetten stílusos rendező, megoldotta szépen, hogy ez nagyjából mindenkinek jó legyen, már csak annyi kellett volna, hogy a film valahogy integrálódjon a 101 kiskutya sztorijához. De nem történik meg.

Az még hagyján, hogy teljesen átírták Szörnyella eredettörténetét, és hogy Anita Darling fizimiskáját teljesen megváltoztatták egy afro-amerikai karakterrel, de nem igazán érteni, hogy ha már a Disney-történelem egyik leggenyább genyájáról beszélünk, akkor igenis menjünk bele keményen, igenis változtassuk őt 134 perc alatt a leggenyább genyává, hiszen ott a helye Cruellának, az őrület határát átlépve, gazdagon, dalmatabundában.

Ehhez képest a Szörnyella egy őrült, de szerethető nőt farag ebből a rettenetes nőszemélyből, akinek esze ágában sincs kutyákat ölni, csak bosszút állni, közben pedig megmutatni, hogy úgy tervez ruhát, ahogy nem tervez ruhát más. Ennek viszont így mi értelme? Ha kivennénk a képből a csak ritkán megjelenő kutyákat, és ha nem lenne olyan születési rendellenessége Estellának, hogy a haja úgy néz ki, mint egy ’80-as évekbeli csajpop-banda egyik tagjának, akkor ebből bizony nehezen állna össze egy Cruella-mozi.

Ez a film bármi lehetne. Lehetne akár egy teljesen új, elég sötét, divatorientált bosszúmozi, amit igény szerint folytatni lehetne valahogy, dalmaták nélkül.

És folytatni is fogják, a stáblista közepén ugyanis kiderül, hogy a már bejelentett folytatásban Perdita és Pongó is tiszteletét teszi, és a franc se tudja, hogy mi baja lesz velük Szörnyellának, akinek per pillanat semmi baja a dalmatákkal, és úgy nagyjából a világgal sem.

A folytatás talán még mindig nem a 101 kiskutya lesz, hanem valamiféle újabb előzménytörténet, ami majd ráfordítja Cruellát a kutyagyűlöletre, de igazából arra már nem biztos, hogy kíváncsiak vagyunk. Ez a film attól működik, hogy az embertelenül gyönyörű képek és a remek filmzenék mellett Emma Thompson és Emma Stone (úgy látszik, a castingon az Emma név előnyt jelentett) irdatlanul nagyot alakítanak, és jó látni, hogyan játszanak Az ördög Pradát viseleset sokkal nagyobb költségvetéssel. Szép is, nem is rossz, de nincs értelme a létezésének, sőt, kifejezetten sok zavart okoz. De a kassza csörög, úgyhogy Szörnyella visszatér. A filmzenére mondjuk már most vevők lennénk.