Olyan, mintha az Aranypolgárnak és a Dühöngő bikának kislánya születne – mondta Andrew Dominik a saját filmjéről, mi pedig elhittük neki, hogy a Szöszi úgy fog kiemelkedni a Netflixen tomboló egyenszarból, mint egy világítótorony a könnyek tengeréből. Koppantunk.

Dominic egyébként közvetlenül az imént idézett kijelentése előtt ezt is mondta:

A Szöszi a világ összes olyan gyermekének készült, akit nem szerettek.

És ennek fényében már egy kicsit közelebb kerülhet a megoldáshoz, aki a film megtekintése után azon tűnődik, miért készülhetett el ez a közel háromórás szenvedéstörténet, mármint azt leszámítva, hogy a Netflix producerei néhány hónappal ezelőttig még bármilyen forgatókönyvre hajlandóak voltak pénzt adni, amit az orruk alá dugtak. Aki látta a rendező Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című filmjét – ami már a címével is annyira rendhagyó igyekszik lenni, amennyire csak lehetséges –, annak lehet némi sejtése arról, mi vár rá, miután elindítja a Hollywood történetének legnagyobb szexszimbólumának életéről szóló alkotást:

poros, fullasztó hangulat, lassúság, motyogás, kitartott pózok,

ám a Szöszi még számukra is fog okozni néhány kellemetlen meglepetést. Ez a film ugyanis annyira megdolgozza a néző idegeit, hogy nem túlzás leírni: egyenesen embert próbáló kihívás végignézni.

Már az első néhány perc kiteszi az irányjelzőt. A hétéves Norma Jeane-t első látásra is komoly mentális problémákkal küzdő anyja születésnapján meglepi egy képpel, mely állítása szerint a kislány édesapját ábrázolja. A nő gyilkos haragot táplál lánya iránt, mivel meggyőződése, hogy a férfi azért hagyta el őt, mert nem akarta felnevelni közös gyermeküket, akit egy igen megterhelő jelenetben megpróbál vízbe fojtani.

Innentől kezdve a nézőt már nem érik meglepetések, hiszen amint meglátjuk az Ana De Armas alakításában bemutatkozó, immár felnőtt, Marilyn Monroe alakját álarcként és maskaraként használó Normát, nincs kétségünk afelől, hogy miről is szól a Szöszi valójában:

arról, hogyan teszi tönkre a traumatizált gyermekkor egy ember egész életét.

A főhősnő egyszerűen képtelen a boldogságra. Minden párkapcsolatában soha nem volt apját keresi, ám úgy vonzza a hozzá hasonlóan sérült embereket, mint cefre a muslicát. Összeszűri a levet tenyérbemászóan nárcisztikus, unatkozó playboyokkal, erőszakos bokszolóval, érzelmileg megközelíthetetlen művésszel, közben ő maga sem hiszi el, hogy megérdemli a szeretetet és a törődést, hiszen kinek kellhet egy olyan ember, akitől a saját anyja is elfordult? Világhírű alteregója lassan túlnő rajta, míg végül az igazi Norma Jeane-re már senki nem kíváncsi.

Nemcsak az elbeszélésmód, de a fényképezés is elképesztően depresszív. Ha az elidegenítés volt a cél, tényleg le a kalappal Chayse Irvin operatőr előtt. Olykor sűrű, ködszerű sötétséggel ítéli szelektív vakságra a nézőt vagy maszkolással vezeti a figyelmet, sőt, nemcsak a színes és a fekete-fehér megjelenítést variálja, de a képarányokkal is úgy játszik, mint óvodás a legóval. Nem véletlen a hasonlat pejoratív áthallása, ugyanis ezeknek az eszközöknek az alkalmazása sokszor maximálisan indokolt, legalább ennyiszer azonban teljesen öncélúnak hat. Amikor pedig felesleges a truváj, az embernek hamar eszébe jut, hogy

a Szöszi inkább művészieskedő, mint művészi,

sőt, akinek elfogy közben a türelme, garantáltan azzal fog rámarkolni a távirányítóra, hogy a filmet önelégült sznobok készítették bólogató sznoboknak.

A bűvészkedő fényképezéshez vegyük hozzá Dominic színészvezetését, melynek hatására a szereplők mindegyike vagy elképesztő intenzitással vagy sutyorgós visszafogottsággal játszik, és a végeredmény így helyenként szinte nevetségesen modorosnak hat. Egyetlen dologban nincs helye vitának: Ana de Armas a címszerepben óriásit alakít. Nyilván a koncepció része, hogy ez a Marilyn egy akarat és hatás nélküli, folyton őrlődő főhős, aki a háromórás játékidő végére is alig kerül közelebb a nézőhöz.

Borítékolható, hogy Andrew Dominik filmje nagyon sokaknak meg fogja ülni a gyomrát. Tagadhatatlan, hogy az audiovizuális körítés és a főszereplő színészi játéka virtuóz, de a hangulat fullasztó, az elmesélt szenvedéstörténet dagályos és itt-ott egészen hatásvadász, így az alkotás egyszerűen túl sokat kér a nézőjétől. A türelmeseket sem feltétlenül várja megváltás a harmadik óra végén, hiszen annyira nehéz és sűrű az élmény, hogy ember legyen a talpán, akiből a csúcspontra nem fogy ki a szufla.

Mégis akadnak majd olyanok, akik képesek lesznek rezonálni a Szöszi kilátástalan, hipnotikus, mélybe rántó hangulatára, de számukra a film inkább lesz pszichológiai tanulmány, mint a szó hagyományos értelmében élvezhető filmélmény.

Szöszi

  • Mesterien idegeníti el a nézőjét
  • Dagályos, hatásvadász, művészieskedő
  • Ana De Armas játéka egészen kivételes
  • Látványos fényképezés
Player-méter
6
És ezt olvastad már?
A játék, ami elveszi az életed – Football Manager 2023-teszt