Már a rettenetes A lecsap csapatnál is írtam arról, hogyan vágja teljesen tönkre Melissa McCarthy karrierjét férje, a színész-rendező Ben Falcone. És most megteszem újra. Kénytelen vagyok, mert nem bírom megérteni, mi veheti rá az egyébként remek komikaként szökőévente brillírozó, kétszeresen is Oscarra jelölt színésznőt, hogy olyan rettenetekben vegyen részt, mint a Tammy vagy a legutóbbi szuperhősös borzalma. Nem lehet azt mondani vajon otthon, hogy „bocs Ben, de tudod, van olyan dolog, hogy karrier, és nekem kinézett egy tök jó, neked meg nem is lesz, úgyhogy én mostantól inkább jó filmeket vállalok csak el, de amúgy szeretlek”?

Falcone gyakorlatilag ontja magából a vállalhatatlan filmeket, és most egymásra is torlódott kettő a Covid miatt. Itt a második, a Szuperagy, amiben azért akad egy-két meglepetés, és nem is lehet annyira szívből utálni, mint a korábbiakat. De ez nem azt jelenti, hogy a Szuperagy ne lenne rossz film. Csak nem fáj annyira.

Az első és legfontosabb, kvázi újítás, hogy Melissa ezúttal nem az igénytelen, duci, vállalhatatlan modorú nő szerepében került elő, hanem a jószívű, az átlagosnál is átlagosabb, elég zűrös életű nőként, és ez már önmagában annyira jó dolog, hogy isten bizony megér akárhány mozijegyet, hátha megérti ez a páros, hogy inkább ezt akarja látni ettől a színésznőtől az istenadta nép, és nem a nyers csirkehúsevést bazmegelve. Carolnak egy nap aztán rendesen felfordul az élete, amikor egy szuperintelligens mesterséges intelligencia megjelenik a lakásában, és James Corden hangján közli, hogy őt nézte ki magának, neki kell meggyőznie három nap alatt, hogy az emberiséget nem kell kipusztítania.

De a mesterséges intelligenciák már csak ilyenek, kérhette volna azt is, hogy vegye rá George R.R. Martint, fejezze be végre azt a nyomorult könyvét három nap alatt, de ő mégis ezt választotta. Igen, semmi értelme, hogy egy szerelemhez köti az emberiség életben maradását, de hát mégis egy Falcone-McCarthy-filmről beszélünk, értelmet keresni benne annyira felesleges, mint jódlibetétre várni egy Marduk-dalban.

Carol és a hang egymást segítve eljutnak hát George-hoz, hogy fellángoljon a szerelem, közben persze a kormány megpróbálja valahogy megsemmisíteni a programot, ami ki tudja, honnan jött, és egyáltalán legyőzhető-e. A sztori finoman szólva is röhejes, de bármennyire is kínosnak tűnik, valahol mégis kedves. Pont azért, mert bár buták a szereplői, nem irritálóan azok, nem tolnak semmit túl, a George-ot alakító Bobby Cannavale pedig baromira élvezi, hogy egy jószívű, kissé tahó karaktert alakíthat, és furcsa, de illik McCarthy mellé.

Hála istennek nem erőlteti a Szuperagy az undorító poénokat, pár kínos epizód azonban mégis belefért a koncepcióba, van itt fogba akadt fogselyem, meg az elnökasszonyba valamiért szerelmes és zavart, bizarr módon flörtölő IT-s, de szerencsére egyik ilyen elem sem annyira súlyos, hogy az ember ki akarjon sétálni a moziból.

A Szuperagy egy kedves, butuska kis semmiség, ami ugyan itthon mozikba került, odakint az HBO Max hozta, és igazából ott is van a helye. Egy álmos délutáni, nem zavaró kis semmiség, ami tele van hülyeségekkel és logikátlanságokkal (eleve az alapsztorija is az), de nem fáj annyira, mint a házaspár eddigi filmjei.

És lehet, hogy tulajdonképpen csak azért nem fáj, mert az ő koordináta-rendszerükben, az ő filmjeik ismeretének tudatában ülsz le megnézni ezt az egészet.

Hozzájuk képest ez egy teljesen jó film, egy teljesen jó filmhez képest viszont maximum közepes. Ha egy nem fájdalmas, nem túl vicces, de végtelenül kedves, csőbuta 106 perces filmre vágysz a moziban, akkor nyugodtan ülj be a Szuperagyra, az agyad viszont utána szinte azonnal törölni fogja az élményt.