Minden esélye megvan a Guns Akimbónak arra, hogy kultfilm legyen, és nem azért, mert annyira jó lenne. Igazából majdhogynem pocsék. De nem is akar más lenni. Annyira pofátlanul küzd a ZS-kategóriába kerülésért, hogy az már önmagában megér egy vállveregetést, az pedig, hogy milyen eszközökkel éri el, hogy oda is kerüljön, esküszöm, parádés. Igazából csak szórakoztatni akar a butaságával, és végül is megteszi.

Daniel Radcliffe-nek nagyon kellett már egy olyan film, mint ez. Tökmindegy, hogy seggpucérra vetkőzik a színházban, vagy Ginsberget játszik egy drámában, ő mindig Harry Potter marad, de talán most rátalált egy olyan szerep, amiből még kinőhet valami új. Nem nagy, csak új. A Talpig fegyverben ugyanis teljesen nyíltan szeretne sorozattá válni, meg is van az esélye a folytatásra, ha szépen csörög a kassza, akkor vissza is tér majd ez a csávó, akiből akarata ellenére lett akcióhős, de ha már az lett, akkor valahogy túléli azt a sok mocskot, ami a nyakába zúdul.

A Guns Akimbo alapsztorija egyébként egész pofás, van egy szervezet, bizonyos Skizm, ami egyfajta gladiátorküzdelmeket közvetít mindenféle rosszarcú között. A harcok az utcákon zajlanak, a túlélés elég nehéz, a nézettség pedig folyamatosan magas. Nyilván illegális a dolog, de mégis működik, követhető, kommentelgetni lehet rá, szép kis közösséget épített magának. Miles unalmában ebbe a közösségbe csapódik bele arccal, amikor elkezd trollkodni a kommentszekcióban. Aztán egyszer csak rájön, hogy nem kellett volna.

Visszanyal ugyanis a fagyi, a lefikázás eredményeként a Skizm főnöke, Riktor (Ned Dennehy) elugrik pár rosszarcúval Mileshoz, hogy ugyan csavarjanak már fegyvereket a kezéhez, és kötelezzék, hogy nyírja ki a show sztárját, az elpusztíthatatlan Nixet (Samara Weaving). Milesnak esze ágában sincs gyilkolni, de Nixnek győznie kell, ha végre le akarja tudni a melóját a Skizmnél, úgyhogy kénytelen lesz behódolni a paradicsomlé szólításának.

Aztán úgy elkezd pörögni a gép a szereplőkkel, hogy az ember beleszédül, és pont ez a cél. Folyamatosan magasan tartja a film a fordulatszámot, és brutális blődségeket dob be direkt a centrifugába, hadd pörögjön az is mindenkivel, legfeljebb majd jól körberöhögi az ember, hogy mi az istent képzeltek a készítők. Hogy poénra vesszük, hogy egy ember nem tud létezni a kezeire applikált fegyverekkel? Nagyon helyes. De az, hogy Miles annyira golyóálló a film 2/3-ában, mintha birodalmiak próbálnának tüzelni rá?

Nix bármikor elintéz fél szemmel, hunyorítva is egy komplett osztagot, de Milest nem találja el pár méterről sem. Miles is inkább rohangál a nyílt tereken az üldözője töltényei elől ahelyett, hogy fedezékbe vonulna. Mondjuk ha a lány így lő rá, akkor érthető. Közben Nix és Riktor mintha a szerződésben kapták volna az utasítást, hogy az ilyen cyberpunk akció-vígjátékban kötelező ripacskodást úgy műveljék, hogy az elviselhető szint felett kettővel álljanak csak meg.

És még ezt is meg lehet bocsátani ennek a filmnek, mert nyíltan rossz, nem akar okos lenni, nem akar jó színészi játékokat, csak egy baromi őrült videóklipes játékvilágot, ami szándékoltan túl van tolva, ami néha inkább megterhelő, mint szórakoztató, és amiben a főgonosz borzalmas ripacsságától inkább folyamatosan röhögsz, mintsem félsz tőle.

Radcliffe viszont végig megbízhatóan jó, a látvány olcsó, de elfogadható, a zenék pedig egyenesen szuperek. Az év egyik legőrültebb filmje a Talpig fegyverben, amit csak azok fognak igazán élvezni, akik érzik benne a ’90-es évek buta akciófilmjeire való kikacsintást, mit kikacsintást, hiszen a Guns Akimbo inkább szorosan magához öleli a tékák mocskát, hogy valami szórakoztatóbbá varázsolja. Szórakoztató, kivéve, amikor idegesítő. Daniel Radcliffe viszont most már tényleg akciósztár. Ki hitte volna, hogy ezt leírhatjuk még valaha?!