Először is, nem nagyon vágom ezt a száraz november nevű marhaságot. Tavaly még az volt a divat, hogy az ember fia novemberben bajuszt növesztett prosztatarák ellen, idén meg hirtelen az alkohol lett a férfi népesség legnagyobb parája.
Nekem nincs gondom a piával. Olykor persze előfordul, hogy bekarmolok, de a szürke hétköznapokat szem előtt tartva simán ki tudom jelenteni, hogy az alkoholnak maximum egy mikroszkópnyi epizódszerep jut az életemben, így nem is értem, miért lenne poén, ha egy hónapig nem innék egy fröccsöt sem.
Csinálja ezt az, aki reggelente csavarós kiflivel tolja a hidegindítót (gy.k.: féldekás vegyes az éjjelnappali előtt elfogyasztva), a többiek meg inkább próbáljanak meg mondjuk a fesztiválszezonban, vagy decemberben absztinensek maradni, mert abban legalább van kihívás. Szóval, fuck dry november, és mivel éppen most került moziba a Tapló télapó 2, elhatároztam, hogy demonstratíve emberesen elázva fogom bevizsgálni, ha már az első részben a főszereplő Billy Bob Thornton úgyis az elejétől a végéig be volt baszva.
Ha ragaszkodom a történelmi hűséghez, akkor azt is hozzáteszem, hogy egy jól időzített dzsemborinak köszönhetően az egész délutánt egy üveg jóféle szilvapálinka és néhány palack bor társaságában töltöttem. Azért na, nem négykézláb, hanem kultúrrészeg-üzemmódban nyomtam a dolgot. A moziban szépen mosolyogva kértem jegyet a Tpló Tlapóra, aztán a társaság – nálam azért egy leheletnyivel józanabb – tagjaival együtt betántorogtam a G-sor 6-os székéhez, a kabátom ujjába rejtett Irsai Olivérrel együtt.
Okés, én is tudom, hogy stílusosabb lett volna egy üveg vodkát magammal vinni, de mint mondtam, nem vagyok gyakorló alkesz. Ha töménnyel zsibbasztottam volna az arcom, valószínűleg még a főcím előtt megkínálom valamivel az előttem ülő tarkóját, így viszont sikerült többé-kevésbé képben maradnom… egy ideig.
Mert – és ez már a kritika lényegi része – az a helyzet, hogy át lettem verve, nem is kicsit. Gondolom, láttad az első részt, hiszen ha nem láttad volna, akkor egészen biztosan nem akarnál olvasni arról, milyen lehet betompulva megnézni a másodikat. Ne szépítsük, az első rész főszereplője egy mélyalkoholista, mi pedig tényleg azt nézve vinnyogtunk a röhögéstől, hogy a baromja behugyozik, miközben egy áruházban játssza a jóságos Mikulást, aztán a próbafülkében farba szexualizál egy termetes anyukát. Tettük ezt azért, mert az egész rohadtul nonszensz volt (télapó-fetisiszta csaposlány, a polkorrektség csapdájában vergődő áruházigazgató és szendvicsmániás nagymama, hogy mást ne is említsünk) és úgy verte pofán a karácsony szellemét, ahogyan előtte csak kevesen merték.
Akkor most képzeld el, hogy ott ülök a moziban bemákolva, azt várva, hogy a jó öreg Willy ezúttal is cefreszagban lebegve fog szétoltani mindenkit – a nézőket is beleértve - másfél órán keresztül, ehelyett kapok egy főhőst, aki csak annyira bohém, mint egy fahéjas illatgyertya. Ha érzékeltetni akarnám, mennyire hűtlen a főszereplő az első rész eszmeiségéhez, csak annyit kellene mondanom, hogy simán teli üveggel távoztam volna a vetítésről, ha csak annyit ittam volna, amennyit ő a filmidő alatt. Kapaszkodj a székedbe és mondd utánam; a tapló télapó N-E-M I-S-Z-I-K! Meg úgy általában nem nagyon csinál semmi vicceset. Átment valami elcseszett burleszkfigurába. Akkor mégis minek ültem be erre a mozira egy üveg borral?! Na, erre inni kell!
A tátongó űrt az első részből elszármazott fekete törpének, meg a göndörszőke hülyegyereknek kellene betömködnie, kiegészülve a brutális csöcsökkel pusztító Christina Hendricksszel, illetve Willy elképesztően tróger anyjával, de ez sehogy sem megy nekik.
Az első negyed óra még olyan, mint egy fergetegesnek ígérkező vicc. Elröhögcsélek a régi ismerősök megjelenésén, örülök annak, hogy a főszereplő még mindig olyan elfuserált mint régen, és folyamatosan vigyorgok, mintha csak készenlétben akarnám tartani az arcom a nagy, mindent elsöprő vihogás érkezésére. Fél óra múlva már kicsit idegesen kortyolom a bort. Nem értem, mi a bré történik. Vagyis értem, hiszen a sztori szintjén ugyanazt látom, mint legutóbb, csak a gonosz törpe szerepét ezúttal Willy muterja vette át… és valamiért most senki nem vicces.
Egy dologban simán túltesz a második rész az elsőn; egy vidéki disznótoron nem hallasz ennyi káromkodást. Ha te is rottyon leszel, mint én, akkor egy darabig értékelni fogod, aztán elkezd irritálni. Hiába repkednek a bazmegek, ha egyébként mindennek hiányzik az éle. A fantáziátlanság csak az egyik baj, a másik, hogy a sok anyázás mellett egy izmos adag könnyes szemű szentimentalizmust is le kellene nyelnem, ami már tényleg nem megy. Áh, elmentek ám ti a jó büdös francba! – legyintek, aztán egy húzásra leküldöm, ami a palack alján maradt.
Tök jó, hogy még véletlenül sem fogom tudni elspoilerezni, hogyan jutunk el a happy endig, mert a film második felére csak egy összefüggő masszaként emlékszem, valahogy így: vigyorgás, bazmeg, anyázás, dugás, Christina Hendricks mellei, Willy bután néz, bazmeg, télapójelmez, pénz, Christina Hendricks mellei, anyázás, bazmeg... és az a helyzet, hogy a memóriazavarnak vajmi kevés köze van az elfogyasztott mennyiséghez.
Adok azért egy trailert is, ha már kritikát írok:
A film végén aztán tök jól összefoglalják az egész mozi filozófiáját, amikor szó szerint és explicite megherézik a fekete törpe arcát. Hirtelen kinyílik a szemem: na, emberek, az alkotók tényleg azt hitték, hogy második körre totálisan elég lesz ortónak lenni. Meglepetés: nem elég! Nagyon nem.
Úgy kelek föl a székből, mintha másnapos lennék, pedig az uccsó korty bort még fel sem szívta a gyomrom. Nem is nagyon értem, hogyan történhetett ez, pedig ha korábban kérdezel, tutira azt mondtam volna, hogy részegen sokkal szórakoztatóbb az igénytelenség, mint józanul. Kicsit engem is meglepett, mennyire nem az.