Különösebb hírverés nélkül futott be a magyar mozikba a Társ című film, amit teljesen gyanútlanul mentünk el megnézni, és amiről legnagyobb meglepetésünkre most ki merjük jelenteni, hogy simán az utóbbi hónapok legjobb darabja.
Ne kezdj önmarcangolásba, ha nem ismerős a forgatókönyvet is jegyző rendező, Drew Hancock neve, hiszen korábban csak sorozatokon és rövidfilmeken dolgozott. Filmjét az alig létező reklámkampány során azzal promózták, hogy azt a Barbár című 2022-es meglepetéshorror alkotói hozták össze, ami szép kis csúsztatás, hiszen a Barbár rendezője, Zach Cregger csak producerként vett részt a Társ munkálataiban. Ha nem vagy nagy filmőrült, a produkcióban részt vevők között igazából hiába is keresnél közismert arcokat. Talán Jack Quaid, A fiúk című sorozat sztárja az egyetlen kivétel, akik pedig látták tavaly az Eretnek című thrillert, Sophie Thatchert találhatják majd ismerősnek.
A filmet tehát nem szolgálja semmilyen star power, így Hancocknak nagyon észnél kellett lennie, hogy első, szélesebb premiert is megért rendezői munkája ne végezze a szemetesvödörben. Nos, a szemetesvödröt olyan messzire sikerült elkerülni, hogy képtelenek vagyunk lelkesedés nélkül írni erről a filmről.
Egy társaság összejön bulikázni az egyikük vidéki villájában. Ott van egy simlis ruszki, az aranyásó csaja, egy meleg pár, és végül egy teljesen normális srác és feszengő barátnője, aki nem igazán találja helyét a színes társaságban. Ez most egy fura kritika lesz, ugyanis a sztoriról semmi többet nem fogunk elárulni, sőt, arra biztatunk, hogy még az előzetest se nézd meg, minél kevesebbet tudsz ugyanis a cselekményről, annál nagyobbat fog ütni Hancock filmje.
Mondjuk, hogy ez a film egy bántalmazó kapcsolatról szól, és arról, a nő hogyan lép az emancipáció útjára. Ezzel egyébként nem is ferdítünk nagyot, hiszen a Társ ezen az értelmezési síkon is remekül működik, bár azzal sem lövünk le nagy poént, ha eláruljuk, hogy valójában egy elsőrangú thrillerről van szó.
A film címszereplőjét, a kezdetben visszahúzódó, feszengő Irist játszó Thatcher kiváló alakítást nyújt. Annyira, hogy a többiek csak asszisztálni tudnak mellette, de egyébként ők is becsülettel teszik a dolgukat. Az okos forgatókönyvet dicséri, hogy a szereplők teljesen hitelesen viselkednek, a logika a helyén van, a humor helyenként frenetikus, és erőszakból is pont annyi jut, hogy indokolt legyen az a 18-as karika a plakát sarkában.
Még az audiovizualitás terén sem érheti panasz az alkotást, nem lógnak le a trükkök a vászonról, jókor jön a zene, és a véresebb szcénák láttán sem a paradicsomlé jut az ember eszébe. Ez persze csak a hab a tortán, az igazi csemege ugyanis az, hogy az alkotók kezei között rendesen működik a suspense, a sztori pedig több síkon is értelmezhető, és minden tartományában remekel.
Ez a produkció simán az év meglepetése. Csavaros, helyenként megható, máskor megdöbbentő, végig izgalmas, érdekfeszítő és halálosan szórakoztató trip, amit egészen egyszerűen látni kell. Reméljük, hogy hallani fogunk még erről a Drew Hancock nevű paliról!
Itt állíthatod be, hogy a Player az elsők között legyen a Google keresőben
