A Crytek úgy tűnt, hogy a Crysis 3 után nagyjából lehúzhatja a rolót. Egyetlen játékuk sem jött be igazán, mondjuk lehet, hogy nem a VR-rel kellett volna kísérletezgetni, hanem olyan műveket gyártani, amik tényleg ütősek, amikkel élvezet játszani, és nem akar az ember behorkolni alatta, mint a gyönyörű, de unalmas Ryse: Son of Rome.

Egészen 2019-ig kellett várni arra, hogy megtalálják a helyes utat, ekkor jött ki ugyanis PC-re a Hunt: Showdown, de igazából egy valódi csoda az, hogy egyáltalán összejöhetett. Már 2014-ben bejelentették az érkezését, de aztán a Crytek USA bezárt, mert elfogyott a pénzük. 2017-ben aztán újra felbukkant a játék, akkor már nem az eredeti Hunt: Horrors of the Gilded Age néven, hanem Hunt: Showdown-ként, 2018-ban pedig már elérhető volt early access verzióban a Steamen.

Eredetileg egy Darksiders-szellemi örökösnek szánták, ráadásul free-to-play lett volna, de aztán minden másképp alakult. És nem is feltétlenül baj. A Hunt: Showdown végül egy velejéig mocskos, első ránézésre nem is annyira izgalmas, de egy kis játék után abbahagyhatatlan co-op multi FPS, amiben annyi lehetőség van, hogy az ember csak mosolyogni tud.

A 19. századi Amerikában járunk, amit nem mondhatni, hogy történelmi hűséggel ábrázolna a játék, kivéve, ha a 19. századi amerikai mocsárvidék tele volt zombikkal és egyéb ronda lényekkel. Mi fejvadászok vagyunk, és nyomok keresésével kell felkutatnunk egy-egy ronda főgenyát a pályán, ahol a többieknek is elvileg ez a feladata. De itt lép képbe a taktika.

Mert mi van, ha mi nem kívánunk megküzdeni mondjuk azzal a rém ronda óriáspókkal, amelyik isten bizony újra előhozta az arachnofóbiámat, amit már évek óta eltűntnek nyilvánítottam? Komolyan mondom, ilyen rémisztő nyolclábúval nem tudom, mikor találkoztam utoljára, de szerencsére nem feltétlenül nekünk kell őt először megtalálnunk, kinyúvasztanunk, majd még egy rituálét is elvégeznünk ahhoz, hogy nyerhessünk. Csak mert ott még nem nyertünk.

Még el kell jutnunk az extraction pointig, ahol kellemetlen élményekben lehet részünk, hiszen mi van, ha valaki egyáltalán nem arra hajaz, hogy boss-t öljön, csak elegánsan megvárná a kétfős csapatunkat a szekérnél, és ott akarná elvenni tőlünk a jutalmunkat? Az a szép a Huntban, hogy sokféleképp gondolkodhatunk, és mivel maximum 12 fejvadász lehet a pályán, sokan sokféleképp is gondolkodnak. A menetek ezért lehetnek irdatlan mocskos harcok is, de pont ettől élvezetesek, és kiszámíthatatlanok.

A Hunt: Showdown sokkal inkább egy túlélőjáték, mint egy sima battle royale-cucc. Nem rohanhatunk bele a nagyvilágba, a fejlesztők ugyanis annyira élethűre készítették el a hangeffekteket, ahogy csak lehet. Így ha a közelünkben ellenfelek lebzselnek, és rálépünk egy száraz faágra vagy netán üvegszilánkokon taposnánk, meghallanak minket, és onnantól nekünk nem lesz olyan jó. Ezért bejön a képbe még némi lopakodás is, ami azért is kell, mert nem ontja ránk a lőszert a játék, de persze azért el van szórva belőlük egy jó adag a hatalmas térképen, csak éppen nem biztos, hogy egy megvadult Rambo lelkületével kell lövöldözni, mert akkor nem éljük túl a meccset.

A grafika gyönyörű, a hangok élethűek, már csak egy gond van: mindössze két játékmód áll rendelkezésre a Hunt: Showdown-ban, a Quick Play és a Bounty Hunt, ami nem sok, viszont jó időre leköti az embert, mivel nagyon jók a meccsek, és taktikaváltással elég sokat kihozhatunk egyetlen Bounty Hunt módból is.

Igaz, mindez 11000 Ft körül egyelőre kevésnek tűnhet, de meglepően sokáig leköti az embert, és ha később még bővítik is a játékmódokat, akkor már bőven megéri megvenni ezt a mocskos, velejéig rohadt battle royale-t, amiben bármi lehetséges. Most már PS4-en is.