A Testvérlövészek fontos mese a felnőttlétről egy western képében, ami teljesen kitekeri önmagából a zsánert. A nagy kérdés, hogy mennyire jó ez a nézőnek.
A rettenetes című The Sisters Brothers a még rettenetesebb Testvérlövészek címmel fut itthon, amiből első hallásra valami hülye vígjátékra gondolna az ember, főleg, hogy itt van John C. Reilly, aki a még a címadásnál is rettenetesebb Holmes és Watsonban tűnt fel legutóbb Will Ferrell mellett, de láss csodát, itt tényleg csoda történik. Legalábbis részben.
Reillyt valamiért nem szokás komoly színészként számontartani, és erről többnyire az utóbbi jónéhány évben elvállalt szerepei tehetnek. Pedig Oscarra is jelölték 2003-ban a Chicagoért, és valahogyan hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról is, hogy olyan filmekben is játszott, mint az Aviátor, az Órák vagy a New York bandái. Kellett már neki egy film, amiben megint megmutathatja, hogy nem csak Will Ferrell oldalbordájaként működik, kapott is kettőt: a Stan és Ollie-t, amit ki tudja, bemutatnak-e nálunk valaha a mozik, és a Testvérlövészeket, amiben Joaquin Phoenix testvéreként igyekeznek kézre keríteni egy fazont, aztán a dolgok nagyon kalandos fordulatokat vesznek.
Igen, többet is. A The Sisters Brothers gyakorlatilag kiszámíthatatlan. Egy szögegyenes westernnek indul, amelyben Elinak és Charlie-nak, azaz a hírhedt Sisters fivéreknek, (igen, ez a nevük, nincs mit tenni) munkaadójuk, a titokzatos Kapitány parancsára meg kell találniuk egy férfit, bizonyos Warmot (Riz Ahmed), aki aranyra pályázik, de nem is akárhogyan. Hogy ne legyen annyira egyszerű a helyzet, egy másik férfi, John Morris (Jake Gyllenhaal) már a nyomában van, de lassacskán Warm oldalára áll, így a két tesónak két férfival kellene leszámolnia, ehhez azonban utol kell érniük őket.
És itt persze hogy egy lepusztult tájakon vágtatós road movie-féleségnek kellene jönnie, és jön is, de a film körülbelül annyiszor vált narratívát közben, hogy lehetne az alcíme ventilátor. Itt semmi sem úgy történik, ahogy várja az ember, így nem is arra kell számítani, hogy a film kitartóan, lassan és véresen menetel A-ból B-be, inkább arra, hogy elindul A-ból, megkerüli a B-t, eljut C-be, hogy a végén biztosan annál a pontnál kössön ki, amire senki egy pillanatra sem számítana.
Egy westernnél ez elég zavaró lehet, mert mindenki jól bevett fordulatokra és feszültségre számít, de a Testvérlövészek mintha sportot űzne abból, hogy egy ponton túl tényleg kitekerje magából az összes nézői elvárást, hogy eldobja a feszültséget, hogy feláldozza a westernhangulatot valami teljesen más kedvéért. A The Sisters Brothers ugyanis sokkal inkább arról szól, hogy mennyire öl meg minket a hajsza a karrier után, és hogy mi az egyetlen kiút ebből.
Van kiút, és nem, nem az, amire gondolsz. Valami olyan, ami teljesen kézenfekvő, amin igazából nagyon gondolkodni sem kellene, valami, aminek ösztönösen kellene jönnie. Ha így nézzük, a Testvérlövészek sajnos csalódás, mert szétcincálja a néző figyelmét, aztán a végére már lehet, hogy nem is érdekli, mire megy ki a játék, de ha úgy nézzük, mit mond a felnőtt létről, és hogyan teszi azt, már mindjárt más a leányzó fekvése.
Ez egy nagyon könnyű film, de pont ez a csapdája is, könnyedén mondja el a sztoriját a felnőttkor vadnyugatáról, a mókuskerékről, a gátlástalanságról, a „mi a fenéért dolgozunk”-ról, miközben látszólag egy lassú western csordogál, néha kifejezetten furcsán, ami megfogalmazza az ember vágyait a normális életről, de sajnos néha kicsit ügyetlenül. Mert persze, nagyon szeretnénk mi is egy szerethetőbb társadalomban élni, nem azzal foglalkozni, hogy hogyan tegyünk szert az aranyra, és hogy hogyan ne őrüljünk meg, ha az arany már a közvetlen közelünkben van.
Természetesen Joaquin Phoenix és John C. Reilly is nagyon jók, mint ahogy Jake Gyllenhaal is az, rajtuk tényleg nem múlik semmi, abszolút rajtunk múlik, hogy tetszik-e nekünk a mese, hogy meg tudunk-e hatódni a végén, hogy értjük-e, miért kacsintgat ránk végig a film, és hogy meg tudunk-e barátkozni a másodpercenkénti narratívaváltásokkal. Ha igen, akkor utána egy kicsit megint gyerekek akarunk majd lenni.