Tegyük fel, van egy klasszikus játékunk. Legyen az bármi. A Tomb Raider, a Call of Duty vagy mondjuk isten tudja, hogy jutott eszembe, a God of War. Bármennyire is kultikus címek ezek, mindegyikük elért arra a pontra, hogy lehetett volna ugyan a régi hangnemben folytatni őket, csak éppen a rajongók már lehet, hogy olyan hangosan horkoltak volna a játék elkezdése után öt perccel, hogy lazán túlhorkolták volna mondjuk a Tomorrowland egyik DJ-szettjének hangerejét is. Nem könnyű az ügy, mert hát hogyan lehet úgy újragondolni ezeket a címeket, hogy a régi rajongó is boldog legyen, és jöjjenek újak is?! Azért megvannak a bevett taktikák, csak merni kell nagyot álmodni, kicsit le kell szállni a földre, és ha ez megvan, akkor igazi klasszikusok születnek. Olyanok, mint a God of War.

Ha felültél a hype-vonatra, akkor ne aggódj, nagyon jó vágányon haladsz, mert a 2018-as God of War a legjobb dolog, ami ezzel a szériával történhetett, de talán nem nagy túlzás azt is mondani, hogy a legjobb, ami a PS4-gyel történt az utóbbi pár évben. Úgy folytattak és szabtak át egy klasszikus játéksorozatot, hogy azt kb. totálisan lehetetlen volt, Kratos története ugyebár véget ért, aztán csókolom, lement a stáblista, mi meg úgy voltunk vele, hogy ha már ez a jóember, vagy inkább jóisten fogta, és kiirtotta a teljes görög istenvilágot, akkor biztos nincs miért visszatérnie.

De csak egy nevet mondok: Liam Neeson. Liam Neeson szinte minden filmjében leszámol egy komplett hadsereggel, de aztán mindig valahogy visszatér, hogy megtegye ugyanezt. Ha akarod, ha nem. Lehetett volna itt is azt mondani, hogy oké, lehet, hogy Kratos lezúzta Zeuszt, de tulajdonképpen kevesen tudták, hogy Zeusznak is volt egy főnöke, Zeuszné Görög Etelka, aki vérmesebb és veszedelmesebb volt mindenkinél, így most Kratosnak vissza kell térnie, hogy vele is leszámoljon. Ha úgy vesszük, Kratos tényleg a játékipar Liam Neesonja, mert látványos körülmények között kevés beszéddel aprít nála keményebbnek tűnő embernek látszó tárgyakat, csak itt van egy nem is olyan apró csavar.

Kratos nem azért tért vissza, hogy lehúzzanak róla még egy bőrt, hanem azért, mert értelme volt. Oké, a nullával tette egyelővé a görög mondavilágot, de hát istenem, ki nem tesz meg ilyesmit egy rosszabb napján? A God of Warral minden megtörtént, ami papíron nagyon rosszul hangzik, a főhőst áthelyezik egy másik tájegységre, és megjelenik a fia is, de ha azt hiszed, hogy Kratos majd Hawaii-n parádézik a nagypofájú kislányával, akkor nem jó helyen keresgélsz.

A megtört főhős Skandinávia felé vette az irányt, ott éldegél viszonylagos békében családjával, ámde felesége meghal, és egyedül marad a fiával. Igen, ez kb. úgy hangzik, mint egy norvég mélydráma, és valahol az is. Kratos öreg és továbbra sem túlságosan kedves, a fiú tele van energiával és isten bizony nem tudok nem arra gondolni, hogy a kinézete alapján viszonylag elég jó eséllyel nyerné meg a főszerepet a Mi vagyunk a legjobbak színházi verziójában. Atreus egy gondoskodó apára vágyik, Kratos azonban továbbra sem az év apja, ő csak nyugalmat akar, és csendet, az viszont nincs. De valahogy össze kell csiszolódniuk, mert anyuka utolsó kívánsága az volt, hogy szórják szét a hamvait a legmagasabb hegy tetejéről, és az odavezető út legalább annyira lesz könnyű, mint eljutni egy aknamező egyik végéből a másikba bekötött szemmel egy triciklin.

És most megint eljött az a pillanat, amikor nem tudom nem azt elkezdeni elmagyarázni, hogy miért is érdemes játszani. Pont az ilyen történetek miatt. A God of Warnak ugyanis a sztorija is nagyon erős, filmes élményt nyújt, hiszen nem csak a remekül megkomponált harcok, hanem a párbeszédek és a karakterek kidolgozottsága is lazán elviszi a hátán a játékot, magyarul akkor is végignyomod, ha a sztori érdekel, és nem a vagdalkozás. És igen, játszani nagyon sokszor a sztorik miatt jó, mert ezeket a történeteket egyszerűen nem lehet filmben elmesélni. És hogy abszolút senkinek ne okozzon problémát a sztori követése, végre magyar feliratot is kapunk a pénzünkért, és ezért sokan lesznek nagyon, de nagyon hálásak.

Mondhatjuk, hogy nagyjából érdemes elfelejteni a korábbi részeket, mert egészen más az, amit az új epizód ad, és nem is feltételezi rólunk, hogy játszottunk az előző játékokkal, magyarul ha eddig azt hitted, hogy a God of War egy régi metálzenekar neve, akkor sem maradtál le igazából semmiről, ami itt fontos lehet. Sok tekintetben szakít a hagyományokkal egyébként is a 2018-as reboot, más a kameranézet, nincs már birtokunkban a jó öreg fegyverünk sem, és egy félig-meddig nyitott világban kalandozunk, ami egyébként tényleg csak félig-meddig az, néha a játék megadja nekünk azt az illúziót, hogy mi döntjük el, merre haladunk, de tulajdonképpen végig terelget minket, csak éppen hagy nekünk jópár leágazást a szabadságérzet megteremtése miatt. Ügyesen csinálja egyébként. Nagyon ügyesen.

Ezúttal egy Leviathan nevű balta lesz a legjobb barátunk, ami egy egyedi fegyver, amit ha eldobsz, visszajön hozzád, és annyira eredeti, hogy isten bizony nem láttunk még ilyet sehol ebben az életben, főleg nem egy izmos, skandináv istenség kezében. Kivéve Thornál. A Leviathan fejleszthető, mint ahogy mi is azok vagyunk, egy elég komplex fejlődési rendszerben adhatunk hozzá extra képességeket a fegyvereinkhez, vagy vehetünk extra mozdulatokat, amik jól jöhetnek a közelharcnál vagy a távoli baltadobálós mókánál. Bőven van lehetőség a fejlesztésre, így ebből a szempontból a God of War bátran beletenyerelt az RPG-világba, ami egyáltalán nem baj, mert nagyon jól áll neki.

Mint ahogy nagyon jól áll neki a skandináv mitológia is, jól áll neki a hideg és a fagy, de a gyönyörűen zöldellő táj is, na meg a sokkal szikárabb, komorabb történetmesélés, ebből az elegyből pedig egy olyan elképesztő játék jött ki, ami nem csak hogy a God of War-történelem legjobbja, de simán felállhat a valaha volt legjobb három PS4-játék dobogójának valamelyik fokára. Mert hát mi van ebben a játékban? Sok-sok harc, amelyek egyébként többé-kevésbé megtartották a régi hangulatokat, tőlük lehet megkapni a régi, nagyon kedvelt ízeket. A baltánktól felröppenő ellenfelek legyalulása még mindig elképesztően jó ritmusú, bár néha kissé kaotikus harcokban végződik, amelyek néha nem könnyűek, de egytől egyig nagyon élvezetesek. Atreus is nagy segítségünkre lesz a harcokban, ő ugyanis egy gombnyomásra nyilazni kezdi az ellent, így elvonhatja rólunk a figyelmét, vagy végezhet is velük, ha esetleg úgy jön ki a lépés.

A grafika egyszerűen hihetetlenül gyönyörű még egy „sima” PS4-en is, de a művészi tervezés az, ami még az aprólékosan kimunkált textúratengeren is túltesz, mit túltesz, kihajózik rajta, és diadalmasan töri a hullámokat. A God of War néha olyan, mint egy műalkotás, mintha nem is emberi agyak tervezték volna, olyan, mint egy nagyon szomorú mese, ami már csak azzal is meglep néha, hogy milyen tájakra visz, és azok a tájak hogyan vannak megalkotva. Valószínűleg a pályatervezők és a grafikusok elhoznak majd pár díjat, már most jobb, ha elkezdenek egy komolyabb polc után nézni, mert konkrétan csodálatos és díjesőre érdemes az, amit műveltek.

Mivel spoilerezni nem lenne értelme, ezért a sztoriról tényleg ne is beszéljünk, de maradhatunk annyiban, hogy ügyesen megírt, szép, megindító és mocskos kis történet ez, amelyben Kratosnak valahogy meg kell küzdenie önmagával, hogy érző lélekké válhasson, vagy legalább valamivé, ami hasonlít egy érző lélekre. Olyan jól működik együtt az apa és a fia, annyira jól működik köztük és az összes többi mellékszereplő között a kémia, hogy az játékban csak nagyon ritkán fordul elő ilyen minőségben, és mivel nincs olyan pontja ennek a gyönyörűséges rebootnak, amibe ne lehetne beleszeretni, nincs értelme nem szuperlatívuszokban beszélni róla.

A 2018-as God of War kívül-belül csodaszép, egy elképesztő játékszéria elképesztő rebootja, brutálisan profi munka, amibe nem lehet belekötni, és bár lehet, hogy az RPG-s adalékok miatt páran úgy félnek tőle, mint a tűztől, meg lehet nyugodni, mert semmit sem tol túl, semmit sem erőltet, éppen csak annyit fordít az eddigi koncepció irányán, hogy valami több, valami felnőttesebb, valami sokkal komplexebb élmény jöjjön ki a végén. Ha még nincs PS4-ed, most vegyél egyet, vagy kérj egyet kölcsön, mert ha nem teszed, lehet, hogy kihagyod az év játékát. Ja, és igen, már most lehet tudni, hogy még akár két folytatást is megélhet ez az újratervezett God of War, úgyhogy még simán bekacsinthat Zeuszné Görög Etelka is, de mondjuk ha ilyen környezetben érkezik, akkor felőlem jöhet. Ezen a koncepción még ő sem ronthat.