Visszatért az Amazon szuperhősös szatírája, ami az Igazság Ligáját rázza össze egy jó adagnyi Kick-Assszel, bőkezűen nyakon öntve társadalom- és médiakritikával. Csak éppen a második évadból kihagyták a következetességet és elfogytak a szerethető karakterek.

A The Boys a tavalyi év egyik üdítő színfoltja volt. Gyilkos görbe tükör a szuperhősök hátán kapaszkodó Hollywoodnak, ami kiosztott jónéhány pofont a populista politikusoknak, az őket vakon követő tömegeknek, a szcientológusoknak, a vallási és politikai elvakultságnak, és persze szokás szerint a fogyasztói társadalom is kapta az ívet rendesen. Egyenesen imádtuk, épp ezért én voltam a legjobban meglepve, amikor a második évad utolsó része elől csúnyán viszkető elégedetlenséggel álltam fel.

A sztori ott veszi fel a cselekmény fonalát, ahol az első évad elengedte. Billy Butcher és kis csapata még mindig egy pince homályából kénytelenek harcolni a Hetek nevű szuperhősformáció, és az őket terelgető megavállalat, a Vought ellen. Az új szereplők a negatív oldalt erősítik: beköszön egy új szuperember a profi szinten influenszerkedő Stormfront személyében, és a lassan az összes kultsorozatba betolt Giancarlo Esposito is itt van, hogy eljátssza a Vought egyik fejesét.

Billy-ék célja nem változott: kicsinálni a megacéget, és összezúzni a Heteket. Az alapfelállás egy rendkívül izgalmas macska-egér játékot ígér, hiszen egy maroknyi homo sapiens vonul Superman, Wonder Woman, Aquaman, Flash és Batman, azaz bocsánat, Homelander, Queen Maeve, The Deep, A-Train és Black Noir ellen. Az izgalomhoz azonban nem árt, ha a cselekmény feszes és következetes, és ebben nem lett igazán erős a második évad.

Teljesen világos, hogy a készítők mit akarnak megmutatni: azt, hogy milyen hatalmas fegyver került a média kezébe. Hogy az internet 2.0 bölcsőjében felcseperedett cancel kultúra korában milyen egyszerű kézi vezérléssel rávenni tömegeket addig értékes, vagy értékesnek, de minimum sérthetetlennek hitt bálványok ledöntésére.

Médiakritikaként a The Boys remekül működik, de annyira, hogy ha csak ez lenne a szempont, máris adnám a csillagos ötöst a dolgozatra. A Vought birka módjára vezérli a tömegeket. Amikor fény derül arra, hogy Maeve leszbikus kapcsolatban él, felülnek az LMBTQ-vonatra, amikor kiderül, hogy a cég a Compound V segítségével csinált átlagos csecsemőkből szuperembereket, behozzák a képbe a szuperterroristákat, akiktől az ő hőseiknek kell megvédeni Amerikát. Az első gondok nem is itt, hanem a karakterek és a logika szintjén jelentkeznek.

Homelander egy omnipotens szociopata, akit egyetlen dolog éltet: a rajongás, ami körbeveszi. Kizárólag a közvéleménytől függő egója akadályozza meg abban, hogy ösztönlényként élje az életét. Mivel megölni lehetetlen, Billy csapatának erőfeszítései épp ezért azt a célt szolgálják, hogy valamilyen módon leleplezzék, hogy megmutassák a világnak, ki is ő valójában. Mindez hiteles is lenne, ha közben Homelander útját nem szegélyeznék hullahegyek. Tényleg azt akarják megmagyarázni az alkotók, hogy abban a korban, amikor egy influenszer élőzése képes kultúrális forradalmat kirobbantani, nem derül ki, hogy a nemzet védelmezője elfogás helyett lépten-nyomon szétrobbantja a gyanúsítottak fejét?

A többiekkel sem jobb a helyzet. Hughie karakterét például elképesztően megúszósra vették az írók. Vele gyakorlatilag mostanra minden megtörtént – sós kútba tették, onnan is kivették –, csak épp egy hiteles fejlődési ívet nem sikerült írni mellé. Ugyanolyan naiv srácként fejezi be a második évadot, ahogyan az első részben találkoztunk vele. Mother's Milk és Frenchie sem zavar sok vizet, jól elvannak az egész évad alatt a pincében, Kimiko sztorivonala viszont az övékével szemben már zavaróan kaotikus. A lány hol tökéletesen kommunikál jelbeszéddel, máskor meg azt sem tudja elmagyarázni, hogy az ember, akit keresnek, a testvére. Egy trauma után gondol egyet, elmegy bérgyilkoskodni, egy szórakoztató, de teljesen öncélúnak ható jelenetben letépi egy ember arcát, majd meggoldolja magát, és visszamegy kuksolni ő is a pincébe.

Billy Butcher egy kicsit más tészta. Az, hogy a második évadban egy unalmas pózer lett belőle, aki befűzetlen bakancsban és lyukas dzsekiben keménykedi tele a képernyőt, a forgatókönyvírók és a karaktert alakító Karl Urban közös hibája.

A második évad nemcsak a jellemrajzokban botladozik, a szatirikus vonal erőltetése is a feszesség rovására megy. Homelandernek például többször is lehetősége nyílik leszámolni a bandával, de valamiért ez soha nem következik be. Megint csak: egy omnipotens szociopatáról beszélünk, aki képes hangrobbanással helyből kilőni az égbe, keresztülsétálni egy betonfalon és a puszta tekintetével hosszában kettévágni egy embert. Hogy miért nem teszi ezt meg az ellenségeivel nagyjából bármikor, amikor kedve tartja – vagy amikor bekattan az agya –, azt a forgatókönyv vagy nem is próbálja megmagyarázni, vagy ha mégis, az elképesztően szájbarágósnak tűnik.

Az évad másik főgonoszának háttere és motivációja is legalább ennyire ellenszenvesen didaktikus. Kisebb spoiler: Stormfront náci. Világos, hogy ezzel mit akartak az alkotók: lehet valaki pszichopata, gyilkolászhat le bárkit, csak náci ne legyen, mert ha mégis, akkor a végén egy látványos erőszakpornóban kell elpusztulnia. Nincs számára menekvés. Itt éri el a falat a The Boys médiakritikája.

A sorozat szuperjeit csak elvétve láthatjuk hétköznapi ruhában. A legtöbbjük még szeretkezés, étkezés, vagy egyszerű otthon döglés közben is maskarában parádézik, ami természetesen alkotói koncepció. Ők a médiával szimbiózisban élő modern szupersztárok, akiknek sikere vagy bukása ott van a követőik kezében. Az alkotók sem tudták levenni a maskarát, csak az övék kevésbé szimbolikus: ők a szatírát tolják túl a következetes és feszes cselekmény kontójára.

A második évadot természetesen mindenkinek érdemes elfogyasztania, aki szerette az elsőt, de ha érzékeny vagy a részletekre, előfordulhat, hogy neked is szemet szúr majd, hogy felesleges körök és önismétlés nélkül ezt az egészet el lehetett volna mesélni akár négy epizódban is. Igaz, akkor nem tudták volna ennyiszer a képünkbe tolni, mennyire egy könnyen terelgethető csordában éljük az életünket.

És ezt olvastad már?
Miért nem mutathatja meg Madonna az ánuszrózsáját, ha ez a szíve vágya?
Ajánlunk neked 3 gyönyörű panorámával megáldott szpotot túrázáshoz