A The Cranberries név hallatán többnyire mindenkinek a Zombie című dühös, politikai töltetű sláger refrénje ugrik be, azon belül is Dolores O’Riordan folyamatosan elcsukló hangja, ami miatt van, aki a kilencvenes évek egyik legkarakteresebb énekesnőjének tartotta őt, míg mások gondolkodás nélkül zárták volna börtönbe néhány IRA terrorista mellé. A másik gondolat minden bizonnyal a következő: hol a francban volt a négyes az elmúlt években?

Jó hír, hogy az új lemezen nincsenek olyan megosztó vokálok, mint a fent említett számban, ezért aki még mindig a dutyira szavazna, az megnyugodhat: Dolores letisztult hangvételben, visszafogottan dalolászik, amivel nagyon kellemes közeget teremt a számoknak. A másik kérdésre a válasz: az ezredforduló után jól érezte a Limerickből származó kvartett, hogy leeresztett a lufi, ezért a 2001-es Wake Up And Smell The Coffee után még nyomtak egy kimerítő turnét, majd kivették a szabadságot és mindenki a saját ügyes-bajos dolgaival kezdett foglalkozni. A tagok 2010-ben kezdtek el újra mocorogni, jött egy visszatérő turné, egy évvel később új számot jelentettek meg (Show Me The Way), miközben a londoni és torontói stúdióban előkotorták azokat a szerzeményeket, melyeken még 2003-ban kezdtek el dolgozni, és íme, tíz évvel a legutóbbi sorlemez után eljött a hatodik The Cranberries LP ideje.

A régi producer-cimbora, Stephen Street segítségével összerántott Roses szerzeményein nyoma sincs a korai évekre jellemző nyersebb hangvételnek, nincsenek karcos gitárok, a dalok inkább érettségről tanúskodnak, ahogy a borító is, amely szakított az előző munkák Storm Thorgerson által tervezett szürreális artworkjeivel és egy szimplább imidzs felé fordul. Amire azonban sokan azt mondják: felnőtt zene, az más megközelítésben unalmasnak is nevezhető, pláne hogy semmi új impulzus nem kapott helyett a friss trackekben. Doloresék annál a középtempós, folk beütésű, dream popos gitárzenénél maradtak, amiben mindig is a legerősebbek voltak (igen, a Zombie, vagy a Salvation a kivétel, az esszenciális The Cranberries az Ode To My Family és a Linger vonala), elvégre ebben a formulában érvényesül a leghatékonyabban az énekesnő különleges hangja, ami a zenekar legnagyobb, hacsaknem egyetlen ütőkártyája. A hasonló dallamok és andalító tempó miatt azonban sokadik hallgatásra is összemosódik a felhozatal.

A 11 szám a jól ismert hatásokat variálja: a Conduct olyan, mint egy benyugtatózott The Smiths szám, amibe a hegedűnek köszönhetően ír motívumokat is sikerült belecsempészni, a Tomorrow olyan üdén kezdődik, mintha a legutóbbi Coldplay kiadványról maradt volna le, miközben Dolores hangja többször Suzanne Vegát, máskor Björköt idézi, és hősnőnk a hüppögésről, tüdüpp-tüdüppözésről és huhogásról sem mondott le, az agyalágyultak legnagyobb örömére. A Raining In My Heart-ban viszont már kezd ellaposodni a történet, a Waiting In Walthamstow-t pedig talán a zenészek is unták a stúdióban, azért lett ennyire ingerszegény.

A Roses remek tavaszi lemez, az ember szeretne egy napsütéses réten bukfencezni, miközben hallgatja, de fürdőkádban ázáshoz, családi látogatásokhoz is jó aláfestés, továbbá munkába menet a kocsiban is jól funkciónál - legalább nem akarunk kiszállni a dugóban és lincselést végrehajtani a ránk dudáló sofőrön. Éjszakai vezetéseknél azonban óvatosan vele!