Már nagyvásznon is lehet nézni a The Doorman – Több mint portást, aminek nem csak a címe rossz. Léon ezúttal nem profi.
Olyan ritkán látja az ember Jean Renot komolyabb szerepben a vásznon, hogy isten bizony azonnal autóba ülne, és máris a mozi felé venné az irányt, ha mégis megtörténik. De úgy, ahogy mondjuk Bruce Willisszel, már vele is vigyázni kell, csak nagyritkán jön neki össze valami igazán jó, maximum szökőévente, és az a helyzet, hogy nincs szökőév.
A Doorman pocsék, de nem miatta az.
Az alapsztorin egyébként a már emlegetett főállású filmekben unatkozó Bruce Willis is mosolyogna egyet, mert hát közelről és távolról is hasonlít a Die Hardra, de azért nem egy az egyben másolták le: egy visszavonult, erős traumákkal küzdő katona, Ali (Ruby Rose) állást vállal egy nyugisnak tűnő házban portásként, ahol aztán már tényleg nem kísérthetik a múlt árnyai, de meglepetés, hamarosan pont ott, pont akkor készül vérfürdőt rendezni egy banda, akik festményeket szeretnének megszerezni egy családtól. Hogy-hogy nem, Alinak személyes érintettsége is akad (elhunyt testvére férje és gyerekei), akik hogy-hogy nem, veszélybe kerülnek. Yippie Ki Yay motherfuckerek, ez a nő majd titkos járatokban mászkálva eljön, és elkeni a szátokat.
Ruby Rose-t nem lehet azzal vádolni, hogy ne állnának jól neki az akciójelenetek. Ha bunyózni kell, lőni vagy csak úgy hobbiból csontokat törni, esetleg flegmán lazának lenni, baromi jól végzi a dolgát. Minden más esetben viszont ügyetlen. Viszonylag rossz hír, hogy ebben a filmben bizony drámáznia is kell, a dráma pedig egyáltalán semennyire sem megy neki jól, ha színészi játékot kell villantania, látványosan elvérzik. Az nem színészi játék, hogy sokszor húzza a száját azt jelezve, hogy: 1. az élet nehéz, 2. a kapcsolatok bonyolultak, 3. gondolkodnia kell valamin, 4. le kell számolnia egy rablóbandával, 5. elfogyott a tej. Egyszerűen nem lehet komolyan venni, nem hiszed el neki, hogy traumákkal küzd, hogy kemény volt az élete, hogy érzelmileg és fizikailag is megterhelő számára ez az egész kaland.
Mit lehet ilyenkor tenni? Izomból tolni az akciót, de a Doorman erre sem képes.
Néha-néha csapnak csak össze a bandatagok és a portás (ezt még leírni is csodás), és bár tényleg jó látni őket bunyózni, gyorsan vége a mókának, és megint azt kell nézni, ahogy a családtagok próbálnak közeledni egymáshoz, de ez még annyira sem érdekes, mint egy szabadon választott oldal a Magyar Közlönyből. Mert most komolyan, van bárki, aki ne tudná, hogy a problémás fiú majd megnyílik, a félős kislány nem lesz annyira félős, a visszafogott apuka pedig megpróbál majd hőssé válni? Olyan klisék ezek, amiket az is ismer, aki csak egy kilométerről látott már hasonló filmet erősen beborozva homokviharban.
A Doorman persze ettől még lehetne szórakoztató, de annyira olcsó és buta, és annyira érdektelenek a karakterei, hogy a saját kardjába dől. Jean Renót persze jó látni a főgonoszként, de még ő sem tud elég érdekes lenni, az a tipikus visszafogott, másokat utasítgató főgenya, akinek se ereje, se tekintélye, csak egy csapata van, akik a jó pénz reményében bármit megtesznek neki, a tényleg szinte mindenkit kicsináló „igazi főgonosz” viszont még érdektelenebb, annyival tud csak többet Jean Reno bandavezérénél, hogy ő bárkit azonnal lelő vagy leszúr.
Egy ilyen „van egy nagy épület, aminek a zugaiban rejtőzve majd jól legyalulom a gonoszokat”-filmnek, vagy inkább nevezzük csak Die Hard-másolatnak az a kulcsa, hogy a főhőse mennyire szerethető, mennyire laza, vannak-e jó dumái, mennyire hihető a motivációja, de ezekben mind elbukik a Doorman.
Persze, annak szurkolsz, hogy a gyerekek túléljék ezt az egész hacacárét, de a háttérben meghúzódó családi és szerelmi szál nem teszi emberibbé a teljesen semmilyen karaktereket, és ami a legrosszabb, a Doorman egészen végig hihetetlenül komolyan akarja venni magát.
Csak hát nem lehet komolyan venni. Pontosan tudod, hogy mi lesz a vége, tudod, hogy bejárod majd az épület minden zugát, hogy csúnya halált halnak a gonoszok, Ruby Rose pedig kemény tekintettel pürésíti majd a leggenyább genyát is, azt viszont már az elején közli veled, hogy teszkógazdaságos lesz a móka. Ettől még lehetne egynek jó, de közben se szíve, se humora, se épkézláb sztorija nincs ennek a filmnek. Ha ezért mész vissza hosszú idő után a moziba, akkor vegyél hozzá nagy popcornt, hogy bármelyik logikátlanság láttán csendben bele tudj fejelni. Mondjuk legalább a címében nem hazudott, a Doorman, azaz Ali tényleg több mint portás, de kevesebb, mint John McClane.