Amikor jött a hír, hogy a Csernobil showrunnere, azaz Craig Mazin kapta meg a feladatot, hogy forgasson sorozatot minden idők egyik legjobb videojátékából, az először 2013-ban PlayStation 3-ra megjelent The Last of Us című alkotásból, sejtettük, hogy nem lesz rossz a végeredmény. Amikor pedig az is kiderült, hogy a sorozat megalkotásában a játékok rendezője, Neil Druckmann is részt vesz, már nemcsak éreztük, hanem tudtuk, hogy ebből valami egészen különleges fog kisülni.

Nem is kellett csalódnunk.

Nem hiába nő hétről hétre az HBO Maxen jelentkező sorozat nézettsége, hiszen a gyilkos gombafertőzés által káoszba taszított világban játszódó sztori hihetetlen érzékenységgel meséli el két elveszett ember egymásra találását. A történet részleteibe nem is mennénk bele, hiszen aki a cikkre kattintott, minden bizonnyal figyelemmel kíséri a sorozatot, de ha mégsem, valószínűleg nem ez az első írás, amit elolvasott a témában.

A média ugyanis nagyon szereti Druckmannék alkotását. Az első rész után nem volt olyan magára valamit is adó magazin, amely nem foglalkozott azzal, valóban megtörténhet-e a valóságban az, hogy egy mutálódott gombafaj leigázza az emberiséget, aztán a harmadik epizódban bemutatott meleg szerelmi történet került a figyelem középpontjába. Igazából ez volt az a pont, melytől kezdve már nemigen lehet érzelemmentesen vitatkozni arról az online fórumokon, hogy most akkor tényleg ez volna-e az év sorozata, vagy Mazinék azért itt-ott vétettek néhány hibát, melyek megakadályozzák a művüket abban, hogy az legyen minden idők legjobb olyan alkotása, melynek alapjául egy videojáték szolgált.

Nemigen könnyíti meg a neten erről vitázni igyekvők dolgát, hogy elképesztő méretű trollhadsereg ügyködik azon, hogy teljesen érdemtelenül a sárba rántsák a sorozatot, vagy épp ellenkezőleg, a mennyekbe emeljék azt. A barikád egyik oldalán a rasszista, homofób és nőgyűlölő, a másikon a woke trollok sorakoztak fel, akik pedig középen szeretnének normális diskurzust folytatni, a két tábor ordibálásától a saját hangjukat sem hallják. Hogy egyik vagy másik csapat miért gyűlöli vagy miért kezeli szent tehénként a sorozatot, annak okai nyilvánvalóak:

Neil Druckmann közismerten feminista, ráadásul játékainak több hőse is meleg karakter, a sorozatban pedig még erre is rátett egy lapáttal.

Ehhez még azt is hozzá kell venni, hogy a széria alkotói nem igazán invesztáltak energiát abba, hogy a kiválasztott színészek akár csak minimálisan is hasonlítsanak a játék szereplőire, hovatovább, néhány karakternek még a bőrszínét is megváltoztatták, ez pedig már önmagában elég volt ahhoz, hogy az egyik említett csapat anélkül gyűlölje a végeredményt, hogy elismerné annak érdemeit. A másik oldalon épp ellenkező a helyzet. A valóban alapos diverzitás és az LMBTQ tartalom miatt felnagyítják a széria érdemeit, a hibáit a szőnyeg alá söprik, a kritikákra pedig vagdalkozással válaszolnak.

Pedig bizony lenne miről beszélni. Még úgy is, hogy a The Last of Us valóban okosan építkezik, az érzelmek szintjén pedig ritkán téveszt, de van valami, amiben következetesen csalódást kelt:

egyszerűen képtelen izgalmas akciókat a képernyőre varázsolni.

Ez különösen azok számára lehet frusztráló, akik ismerik a videojátékot, de még azok is érezhetik, akik képesek a helyén kezelni az alkotást, hogy valami igencsak hiányzik a képletből. Ha Druckmannék egy viszonylag csendes, karakterközpontú drámát akartak csinálni, tényleg nem lehet okunk panaszra, hiszen a végeredmény csont nélkül teljesíti az ilyen művek felé támasztott elvárásokat. Mi azonban tudjuk, ha bátrabban használták volna az alapanyagot, ugyanezt a történetet is elmesélhették volna, csak a nézők az érzelmek mellett helyenként zsigeri suspense-t és kirobbanóan nyers, látványos és izgalmas akciókat is kaptak volna ajándékba.

Csak egy kiragadott példa: amikor Ellie a hatodik részben megtudja, hogy Joel le akarja őt passzolni Tommynak, a játékban elszökik és a vesztébe rohanna, ha Joel nem indulna utána és nem mentené meg egy igen feszült jelenetben. Az adaptációban ebből annyi maradt, hogy Joel reggelre meggondolja magát, megkérdezi Ellie-t, kivel szeretne tovább menni, és ennyi. A nézők nemcsak egy izgalmas akciótól lettek megfosztva, de így a feloldozás is kevésbé hiteles. Sajnos az a helyzet, hogy az alkotók nemcsak ezt a fordulatot vették megúszósra, hiszen az ötödik epizód nagyjelenetét leszámítva művükben az akció vagy egyáltalán nem működik, vagy majdnem annyira esetlen, mint egy Űrgammák-epizód fináléja.

Félreértés ne essék, ez végső soron nem lúgozza ki az élményt, de szinte fáj belegondolni, mennyivel élvezetesebb, hatásosabb lett volna a The Last of Us, ha Druckmannék az érzelmek és a pusztulás szélére sodródott világ valóban hangulatos ábrázolásán túl nem kezelik ennyire mostohán azt a komponenst, ami vastagon hozzájárult ahhoz, hogy a forrásanyagot még tíz évvel később is a valaha készült legjobb videojátékok között emlegessük.

Csak remélni merjük, hogy a két utolsó epizód képes lesz szépíteni az összképen!