A produkció így nem kapott hivatalos magyar címet, de valószínűleg nem lövünk nagyon mellé, ha A Demeter utolsó útja címen hivatkozunk rá. A Demeter egy orosz hajó, melynek történetét a levelekből és naplóbejegyzésekből összeálló Drakula egyik fejezetében, a hajó kapitányának naplóján keresztül ismerhetjük meg. A Bulgáriából Angliába tartó úton kiderül, hogy a hajó rakterében maga az új otthont kereső erdélyi gróf fészkel, aki éjszakánként a legénység vérével csillapítja szűnni nem akaró éhségét. Bizony, a Demeter története kísértetiesen hasonlít az Alien című korszakos Ridley Scott-moziban szereplő Nostromo űrhajóéra és ezt André Øvredal rendező hangsúlyozta is, valahányszor mikrofonvégre kapták a filmjével kapcsolatban. Sajnos ebben a motívumban – valami ismeretlen veszedelem gyilkolja a legénységet egy hosszú utazás alatt – ki is merül a két alkotás közötti párhuzam.

Øvredal mozijának már az első másodperceiben szembejön egy furcsaság, amikor beúszik egy rövid képbehelyező szöveg – ekkor meg ekkor elindult a Demeter nevű hajó innen ide és így tovább –, ami azzal zárul, hogy ez a történet a Drakula című regény egyik fejezetének feldolgozása. Nem nagyon láttunk még olyat, hogy egy fikciós alkotás megjelölte volna a bevezetőjében a forrásanyagot, és meg is ütköztünk rendesen. Olyan, mintha a film kiszólna a saját kontextusán kívülre, és ez egy pillanatra megakasztja a nézői beleélést. Nem nagy baj, csak idétlen megoldás, az igazi probléma pedig az, hogy az ehhez hasonló ballépések a cselekmény előrehaladtával úgy szaporodnak, mint balsejtelem a babonás matrózok között.

A film legnagyobb bűne, hogy elpazarolja Drakula alakját. Hiszen miért is lett ez a karakter az irodalom, a filmvilág és a popkultúra egyik leghíresebb gonosza? Azért, mert a gróf csak a felszín alatt szörnyeteg, valójában egy tragikus figura, akit öröklétre és állandó szomjúságra ítélt a sors. Egy elvonult arisztokrata, aki párnázott selyemmel kibélelt koporsóban bekkeli ki a nappalokat, éjszaka pedig véres portyára indul. Nőket babonáz meg, csábít el és öl meg vagy tesz szolgájává, ezzel mintegy az átlagembert kiszipolyozó nemesség metaforájává válva, akinek életét a pórnép rettegve csodálja. Változatos módokon ábrázolható, rendkívül izgalmas figura, akit Øvredal egy egyszerű mumussá alacsonyított.

Ez a Drakula nem selyemkoporsóban, hanem kukacos földdel teletömött faládában pihen, külsejében kicsit sem emberi és főleg nem arisztokratikus. Egyedül a vérszomj maradt meg a karakteréből, imígyen még kétdimenziósnak sem nevezhető. Bár a megvalósítása egyáltalán nem rossz – simogassuk meg a maszkosok és a VFX-szakemberek buksiját! –, de mivel a főcímtől kezdve az összes néző tudja, kivel is állnak szemben a húsdarálóba bedobott szereplők, amint a kamera megmutatja őt, el is párolog az összes feszültség. Ebben a filmben az izgalom egyébként is igazolatlan hiányzó, ami elsősorban annak köszönhető, hogy nemcsak Drakula karaktere lett kiherélve, de a többi szereplő sem kapott épkézláb kibontást. A Trónok harca című sorozatból ismert Liam Cunningham egyébként megteszi, ami tőle telik, de a kapitányról így is csak annyi derül ki, hogy már szívesen visszavonulna, hogy az unokájával letelepedhessen. Ezzel esetében le is tudták a karakterépítést és még mindig ő a film legösszetettebb figurája.

Szóval adott egy látványos, de még így is unalmas szörnyeteg és egy rakás, még ennél is unalmasabb karakter, akik szépen sorban elkezdenek elhullani, miközben ordító logikai bakik borzolják a nézők kedélyeit. A címszereplő hajó például olyan, hogy bármelyik pontján is kopog a matróz, valamiért az egész hajótesten visszhangzik a kopogás, azt mégsem hallja meg senki, amikor a fedélközben az egyik rém elkezd fejjel szétverni egy ajtót. Az sem javít az összképen, hogy a szereplők egészen hülye döntésekkel siettetik az elmúlásukat.

Nem értjük például, hogy amikor beüt a para, miért nem veszik az irányt a legközelebbi kikötő felé, hiszen nem Amerikába, hanem Bulgáriából Angliába tartanak, azt pedig nem szokás napokra a kontinenstől eltávolodva csinálni. Aztán arra is rájönnek, hogy nappal nem kell félniük a szörnytől, a napsütéses órákat mégsem használják fel arra, hogy felforgassák az egész rakteret és némi petróleummal meg egy gyufával tegyenek pontot az egész cécó végére. Szóval a forgatókönyv nagyban játszatja a hülyét a szereplőkkel, akikért már csak az imént részletezett okok miatt sem lehet izgulni. Ráadásul azokat, akiknek életben kell maradniuk az utolsó percig, ugyanolyan irritáló illogika védi, mint ami a többiek elhullását okozza.

Totálisan érthető, miért bukott meg A Demeter utolsó útja az amerikai pénztáraknál. Pedig mi nagyon bíztunk egy látványos és izgalmas trancsírmoziban, amiben kedvenc gonoszunk véres vigyorral az arcán játszik macska-egér harcot néhány rémült matrózzal, de végül csak egy csapatnyi jellemtelen töltelékszereplőt, meg egy nagyra nőtt denevért kaptunk egy a szó minden értelmében vérszegény alkotásban.

Ennek fényében különösen érthetetlen a finálé, mely egy Van Helsing-előzményfilmként pozicionálja újra az egész mozit. Isten őrizz, hogy ebből még egy eresztést meg kelljen néznünk!