Soderbergh nagyon ügyes rendező. Képes egy olyan igazán kis semmiségből is szórakoztató filmet készíteni, mint az Ocean’s 12, hát mi történik akkor, ha valami igazán komoly témába szeret bele? Ezúttal a pénzmosás útjáról, az offshore-cégekről, illetve az őket létrehozó és működtető gépezetekről csinált filmet, ami amennyire jól indul, annyira lesz totálisan felesleges a végére.

Soderbergh-nek mindenesetre jó ötletei voltak a The Laundromathoz, és nem mellesleg jó színészei is, megnyerte Meryl Streepet, Gary Oldmant és Antonio Banderast, akik mindhárman a maximumot nyújtják, de ahogy felgördül a stáblista, jönnek a kérdések, amelyekre nincsenek válaszok. És erről egyáltalán nem ők tehetnek.

A sztori rettentően kusza, igazából van is, meg nincs is, olyan, mint egy epizódokból összepakolt szkeccsfilm, de mégis akad némi összefüggés, vagy inkább egy szál, ami végigvonul az egész filmen, és ez Meryl Streep karakterének sztorija. Ellen ugyanis egy hajókázáson elveszíti férjét, majd szinte azonnal a pénzügyi összeomlás kellős közepén találja magát. A kinézett Las Vegas-i lakását két gyanús orosz viszi el az orra elől, majd megismerkedik az offshore-cégek csodálatos világával, és eldönti, hogy nyomozni kezd.

Közben jönnek-mennek a karakterek, akiknek látszólag nagy szerepe lesz a történet alakulásában, de aztán kiderül, hogy teljesen funkciótlan epizódszereplők csupán, arra viszont jók, hogy megmutassák, mennyire álszent és hazug ez a világ, amelyben maga a jó isten se látja át a kamucégek hálózatát, még azok sem feltétlenül, akik létrehozták vagy működtetik őket.

És tulajdonképpen innentől a The Laundromat szkeccsfilmként működik, ami ide-oda fordítgatja a reflektort, bemutat sorsokat, közben pedig végig omlik a vakolat a házról, ami egyébként rá is omlik a szereplőire. Megmutatja, ki számít még ebben a világban tulajdonképpen jó embernek, a milliárdos, lánya barátnőjét húzogató apuka, akivel lezajlik egy komplett, egyébként egész szórakoztató, de a film cselekménye szempontjából semennyire sem fontos bohózat, itt van valamiért Davis Schwimmer is, akinek a karaktere egyszer csak feltűnik, majd eltűnik mindenféle funkció nélkül, valamint a melót egyébként baromira élvező Gary Oldman és Antonio Banderas is, a szálak fő mozgatói, az események két jól öltözött narrátora, akik tényleg inkább csak mellékszereplőként vannak jelen, igazi súlyuk alig van.

De a filmnek is pont ez a baja: szórakoztató ugyan, de atomjaira esik szét az utolsó harmadában, és igen, mondhatnád, hogy mit vártunk tőle, ez egy Netflix-film. És pont ez a baj. A Netflix már megint elhitette, hogy van valami a tarsolyában, egy kellemes meglepetés nagyon nagy színészekkel és egy nagy rendezővel, de aztán kiderül, hogy már megint egy jó rendező rosszabb filmjét vállalták be, ami a moziknak nem nagyon kellett. Ez a baj a streamszolgáltató legtöbb filmjével, olyanok, mint amiket legtöbbször még néhány körre visszadobnak a forgatókönyvíróknak, kicsit még fejlesztgetnek a szkripten, aztán jön csak a forgatás.

Itt nem. Itt minden mehet azonnal, nincs fejlesztés, nincs idő a szarakodásra, minden mehet a kamerák elé, aztán mehet ki a netre. Ez egyre borzasztóbb, hiszen hetente jön nagyjából két film a Netflixtől, amelyek 90%-a maximum a közepes szintet üti meg, pedig papíron a színészgárda és a rendezők alapján nagyon is jónak kellene lenniük. Néha beesik egy-egy jobb darab, ami megmenti a renoméjukat, mint legutóbb Eddie Murphy remek visszatérése, A nevem Dolemite, vagy hamarosan Martin Scorsese The Irishmanje, ami állítólag ott van az év legjobb filmjei között. Ez viszont így kevés. A The Laundromat is egy elvesztegetett lehetőség, amiben érezni az ambíciót, de azt is, hogy még bőven lehetett volna mit finomítgatni rajta. Ha ezért is Oscarra jelölik Meryl Streepet, akkor már tényleg vannak bajok.