Eddig sokan azért szólogattak be a Nintendónak, hogy mást sem tesz, csak a WiiU-n elsikkadt, egyébként remek játékait tolja be Switch-re változtatás nélkül, és ebben végül is van valami igazság, de most komolyan, ez azért nem akkora nagy probléma. Amellett, hogy jönnek a Switch-exkluzívok, fene se bánja, hogy a kihagyott WiiU-csodák is elő-előkerülnek, aztán rácsodálkozunk, hogy húha, tényleg venni kellett volna egy konzolt anno, és játszani mindegyikkel.

Most viszont már eljutottunk egy olyan pontra, amikor a Nintendo konkrétan a Wii-címeket újrázza. Kiadta nemrég a No More Heroes 1-2-t, és most itt a The Legend of Zelda: Skyward Sword is, amiről pontosan tudták, hogy nem engedhetik meg maguknak, ha úgy, ahogy van, odadobják a rajongóknak. Felújítás vagy remake kellett, de az utóbbira sok esély nem volt. Maradt egy remaster, ami hála istennek minőségi munka lett.

A Skyward Sword egy igazi kultjáték lett, megérdemelt egy újrakiadást, pláne egy remastert, mert sokak egyik kedvenc Zelda-játékát jó azért manapság is előkapni, bár van egy kis bibi: a The Breath of the Wild annyira magasra helyezte a lécet, hogy onnantól mindenhez kicsit félve nyúl az ember, mert ugyebár egyik régebbi játék sincs annyira finomra csiszolva, mint a legutóbbi (mármint ha a Hyrule Warriorst nem tekintjük), és igen, azért a Skyward Swordon is érezni, hogy ez bizony nem mai csirke.

A Wii korszak perfekt Zelda-élménye azonban még most is működik, viszont jó kérdés, hogy akkor is a szívedhez közel férkőzik-e, ha ez az első Zeldád. Valószínűleg nem, és ezen a ponton jobb is tisztázni, hogy aki nem ismeri a régi játékot, az elég kevés eséllyel fog beleszeretni az új kiadásba. Nem azért, mert rossz lenne, hiszen egyáltalán nem az, csak játékmechanikailag már kissé csikorog, és könnyen lemorzsolódhat az, akinek nem jelent szinte semmit ez az egész.

Az irányítás például egyszerre rossz és jó, ha úgy vesszük, nagyon is jó, hiszen sikerült a Wii mozgásérzékelős kaszabolását átültetni a hagyományos kontrollerekre, mindezt úgy, hogy továbbra se egy eszetlen gombnyomogatással vagdalkozássá fajuljon a játék. A Skyward Swordban nagyon is fontos volt, hogy milyen irányban, hogyan vágunk, ezt pedig valahogy meg kellett tartani a HD-kiadásban is, és sikerült: a ZL és az R analóg kar kombinációjával tudjuk lecsapni a mindenséget abban az irányban és ahogy csak szeretnénk. Ez elsőre elég necces lesz, mivel az R és az L együttes lenyomása a kamerát is kezeli, így nem nehéz legalább annyira idegállapotba kerülni, mint egy megélhetési Mónika-show-„sztár”.

Egy-két óra játék után viszont már megszokható az irányítás, már amennyiben hagyományos kontrollerrel, vagy felcsatolt joyconokkal, kézikonzol módban kívánjuk átélni újra a kalandot. Grafikailag viszont sokkal jobb a helyzet, nincs igazából ok a panaszra, mai szemmel, első ránézésre is jól néz ki a Skyward Sword, ami bár nem a Switch legszebb játéka, de nem lóg ki nagyon a sorból, igaz, itt is látszik, hogy nem éppen mostanában készült minden eleme, de bár minden régi remaster így nézne ki?!

Azzal azonban nem igazán tudtak mit kezdeni, hogy a játék régebben is erősen repetitívvé tudott válni, de ezen a hangulat, a sztori és a karakterek iránt érzett el nem múló szerelmünk mindig is át tudott lendíteni minket. Most sincs másképp. A Skyward Sword egy remek játék, és ezt a minimális javítások csak kiemelik.

Úgy röppen el vele pár óra, hogy észre sem veszed. Ettől csodálatos még mindig, és bár igazából a rajongók számára élvezhető igazán, azért érdemes vele tenni egy próbát, bár nagy valószínűséggel azok, akik még sosem ugrottak fejest egyetlen Zelda-játékba sem, a Breath of the Wilddal kezdik a sort. Aki viszont imádta tíz éve Wii-n, az mindenképpen szerezze be, mert minden kisebb-nagyobb csiszolás csak az előnyére vált.