Teszteltük a The Mediumot, ami olyat tud, amit a legtöbb horrorjáték nem, de sajnos az optimalizálás nem volt a jóbarátja. Így is szeretni fogod.
A Bloober Teamről mindenkinek a minőségi fosatás jut az eszébe, a Layers of Fear, az Observer és a Blair Witch fejlesztőinek azonban most valami olyasmit kellett művelnie, ami látszólag a képességeiken túlmutat. Egy olyan játékot, ami szokás szerint fosat, de jóval komplexebb, mint amit eddig kiadtak a kezeik közül, ráadásul megmutatja az Xbox Series X erejét is, ugyanis az ő munkájuk lesz az első igazi exkluzív a konzolon.
És az új Xbox első igazi exkluzívjának nincs könnyű dolga. Jó, persze, nincs is már olyan, hogy Xbox-exkluzív, hiszen minden kijön PC-re és a konzolra is, de akkor maradjunk annyiban, hogy mostantól Microsoft-exkluzívnak hívjuk őket, és akkor nincs harag. A The Mediumnak nagyon magasra helyezett lécet kellett átugrania, a Bloober Team neki is futott rendesen, és ha brutálisan rezeg is a léc technikailag, de fent maradt.
Mert a The Medium egyáltalán nem rossz játék, sőt, nagyon is remek, és olyat tud, amit játék ezelőtt még nem igazán. De hát ezzel is igyekeztek eladni, és jó nagy trükk volt ez a fejlesztők és a Microsoft részéről, mert így nem kellett beszélni a játék alapvető tulajdonságairól, és ez bizony okozhat csalódást.
A Medium ugyanis tényleg egy horrorjáték, de az nem volt igazán világos sohasem, hogy nem egy Resident Evil-Silent Hill-vonalú, kalandelemekkel kokettáló akciójáték lesz, hanem egy színtiszta kaland, amiben még csak harcjelenetek sincsenek. Egy sem. Csak fejtörők és séta, esetleg rohanás. De ettől még eléggé akciódús tud lenni, csak másképp.
A sztori meg is követeli, hogy az legyen, hiszen egy olyan főhősnő kálváriájába ránt bele, aki egyszerre képes az anyagi világban és egy túlvilági síkon mozogni. Marianne épp elvesztette nevelőapját, mikor egy fura telefont kap egy ismeretlen férfitól, aki a lengyel Niwa Hotelbe invitálja nem túl kedélyesen, a nőnek ugyanis képességeivel meg kellene ott oldania valamit, de hogy mit, azt nem hajlandó elárulni. Marianne el is motorozik a Niwába, ahol lepusztult állapotok, és egy Sadness nevezetű szellemkislány fogadják, rövid úton pedig kiderül, hogy van némi köze ahhoz, ami a környéken történt.
Ez a sztori baromi sablonosan hangzik, és tulajdonképpen az is. De mégis olyan a játék hangulata, hogy egy pillanatig nem érdekli az embert, hogy mindez már lerágott csontnak hat. Annyira durván beránt a játék már az első pillanataitól kezdve, hogy nem kérdezel semmit, nem gondolkodsz, csak mész bele, húzódsz egyre mélyebbre a sötétségben, amiben a valódi és a túlvilági sík is tartogat meglepetéseket, de azért nagy csavarokra nem érdemes számítani, amik pedig jönnek, azokat úgyis ki tudja találni bárki már a játék kb. felénél.
A The Medium mégis kiemelkedik az átlag horrorjátékok közül, főként azért, mert rettentően ügyesen építették fel, az atmoszférája pedig annyira hihetetlenül erős, hogy kb. egy ültő helyében végignyomja az ember az egészet pislogás nélkül, ami mondjuk nem nagy szó, kb. 5-6 óra alatt vígan ki lehet pörgetni, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne bőven elég, amit átélsz ennyi idő alatt.
A játék tulajdonképpen alapjaiban véve rettentően könnyű, a fejtörőkben semmi nehézség nincs, ha meg kell találnunk valamit, az nagy valószínűséggel a közelben van elrejtve, nem is túl mélyen, és mindössze az utolsó egy órájában válik annyira nehézzé, hogy megüsse a közepes szintet. Nem fog senki beleizzadni a kihívásba, de azért mégis nehezebb egy fokkal, mint a The Dark Pictures Anthology, ami egy kalandjátéknak álcázott interaktív horrorfilm, viszont elég sok tekintetben elég jó haverok lehetnének.
A Dark Pictures ugyanis pont úgy, ahogy a Medium, a klasszikusok előtt hajt fejet, az olyanok előtt, mint a régi Resident Evilek vagy a Silent Hillek, itt viszont csaknem kizárólag fix kameranézetek között kell sétálgatnunk, amiket persze a modern játékosok már nem értenek, és a tökük ki lesz azzal, hogy a kameranézetek váltásakor az irányítás is változik, de aki már évtizedek óta játszik, annak előjönnek a régi emlékek, ráadásul elég kellemes emlékek.
A nagy össze-vissza kolbászolás során ha egy kis fehér pontot találsz, fáradj el oda, és nézd meg, mit lehet tenni az ott pihenő tárggyal. Nem ilyen pontokból áll majd a kerítés, mindegyikük hasznos, mindegyiküket meg kell nézni. Már csak azért is, mert többféle dologra lehetnek jók. Van, amelyikük egy kis „repedést” hordoz, amelyekből emlékfoszlányokat lehet kinyerni, ezek a sztori teljes megismerése során lehetnek fontosak. Van, amelyiküket azért kell eltennünk, mert a pálya egy bizonyos pontjára visszahelyezve egy másfajta emlékfoszlányt lehet kioldani velük a túlvilági síkon, és persze olyanok is akadnak, amik csak úgy szimplán hasznosak, mint egy penge vagy egy erővágó.
Közben a sztori szépen halad előre, megismerjük a Niwa régi lakóit, kiderül, kik vagyunk mi, és mi közünk ehhez az egészhez, segítünk a halottaknak áttérni a túlvilágra, és már ez is megérne önmagában egy végigjátszást, de ahogy történik mindez, az az igazán nagy mutatvány. Marianne-t ugyanis időről időre „átszólítja” a túlvilági sík, ekkor a kép ketté osztódik, és egyszerre irányítjuk a lányt mindkét síkban.
A két világ lényegében nagyon hasonló, de ami a valóságban egy lerombolt, koszos, törmelékes szoba, az a másik síkban egy undorító csápokkal és csontokkal teli, trutyis, szürreális, egészen félelmetes, brutálisan szépen kialakított horrordimenzió.
És az egyiknek szüksége van a másikra. Marianne ugyanis néha nem tud eljutni a materiális világ síkján egy-egy bezárt pályarészbe, de a túlvilági síkon megnyílnak az ajtók, ilyenkor „ki kell lépnünk a testünkből”, hogy csak a másvilágon rohangálhassunk, ekkor viszont csak nagyon rövid időnk van, ugyanis Marianne fokozatosan eltűnik, elszáll az energiája, ekkor pedig visszatér a testébe, és újra egyszerre irányítjuk őt mindkét világban. Ez pedig egy baromi jó ötlet, mert nemcsak látványos, de izgalmas is tud lenni.
A két világ azonban nem csak ilyen módon működik, Marianne ugyanis egy-egy tükör megérintésével át tud kerülni a másik síkra, ekkor is teljes képernyőben, csakis egy dimenzióban mászkálhatunk, ami megint csak újabb megoldásoknak ad teret. Talán lehet érezni már ennyiből is, hogy igen, a The Medium lehet, hogy néhány tekintetben nagyon is középszerű, de olyan izgalmas megoldásokkal operál, hogy ez nem jut az ember eszébe.
Eleve grafikailag is lenyűgözi az embert, minden nagyon részletes, rettentően szépen kidolgozott, a túlvilági sík dizájnja pedig bármennyi díjat megérdemelne. Ugyanez a helyzet a zenékkel, amelyeket a Silent Hill-közeli Akira Yamaoka készített brutális minőségben, de pont ez a jelző illik a szinkronmunkára is, amibe egyszerűen nem lehet belekötni, hiszen teljes odaadással végezték a munkájukat a szinkronszínészek, ettől még inkább filmszerű az élmény, és igen, itt van Troy Baker is, mert nélküle már-már nem lehet emlékezetes szinkronmelót csinálni. Nem mintha panaszkodnánk.
Azt azonban nehéz nem észrevenni, hogy mennyire optimalizálatlan a játék. Ha azt hiszed, csak azért megy rosszul nálad a The Medium, mert ne adj’ isten Ryzen 5-tel és nem Ryzen 9-cel indítottad, akkor ne aggódj, nem a te készülékedben van a hiba, a játék tényleg ennyire pocsékul megy. Bármin. Az hagyján, hogy 60 FPS-t alig lehet kicsikarni belőle, de néha a 30-at, sőt, a 20-at sem. Nálam speciel egy közepes konfigon néha annyira akadt, hogy kikerekedett szemekkel bámultam, ami történik, mert ezen a gépen, amin egyébként egy átlagos játék simán elfut ultra beállításokkal, nem láttam még ilyesmit.
Ez mondjuk elég zavaró, de annyira nem, hogy az ember ne élvezze ezt az egyébként elég rövid, mégis teljesen kerek sztorit, amit valószínűleg a Bloober nem fog teljesen elengedni, főként azért nem, mert már most visszahozta a készítésének költségeit, és az az igazság, hogy bár így önmagában is megállna a lábán egy esetleges folytatás nélkül ez a történet, azért bőven van ebben a világban annyi lehetőség egy következő rettegéshez, hogy igenis nagyon befizetnénk egy visszatérésre.