Tegyük hozzá, annyira nem lepődtünk meg azon, hogy Adam Sandler jó színész. Mondjuk ki, Adam Sandler jó színész, csak rossz filmekben játszik. Valamiért inkább ezekre a rossz filmekre van szüksége, ki tudja, miért, de az sincs kizárva, hogy már csak ezeket tudja egyszerűbben elkészíteni, másra úgyse nagyon kérik fel. Noah Baumbach viszont látta a Kótyagos szerelmet és az Üres várost, vagy ha nem, akkor látott valamit Adam Sandlerben és a szintén szebb napokat is megélt Ben Stillerben, aztán felkérte őket, hogy legyenek új filmjének főszereplői. Egy filmben, amiben nincsenek altesti poénok, és ami komoly színészi játékot igényel minden egyes szereplőjétől.

Sandler pedig kapott az alkalmon, és megmutatja, mit tud. Nagyon sokat tud. A The Meyerowitz Storiesban egy olyan férfit játszik, aki akár apja nyomdokaiba lépve művésszé is válhatott volna, de inkább máshogy alakult az élete, azóta pedig a teljes nihilben él. Danny bátortalan, önbizalomhiányos, de rettenetesen ingerlékeny. Féltestvére, Matthew (Ben Stiller) sokkal magabiztosabb, gazdagabb, de hasonlóan zilált fazon, ők és féltestvérük, Jean (Elizabeth Marvel) nem is igazán tartják egymással a kapcsolatot, de valami miatt mégis találkozniuk kell. Apjuk, a kibírhatatlan öreg művész (Dustin Hoffman) és hippi mostohaanyjuk (Emma Thompson) ráadásul bejelentik, hogy eladják a házukat, plusz még Danny lánya is egyetemre megy, úgyhogy szépen gyűlik a feszültség, ami kiborítja a bilit, és felszínre kerülnek olyan múltbéli sérelmek, amiket sosem beszéltek meg a tesók, bocsánat, féltesók és szüleik egymással.

Tudom, ez így nem hangzik túlságosan jól, de mégis, a The Meyerowitz Stories elképesztően viccesen és stílusosan mutatja be úgy a szomorú történéseket, hogy az ember a végén csak mosolyogva állhat fel a tévé elől, pedig ami itt folyik, az bizony többnyire tömény dráma. Sandler és Stiller mindketten elcseszett fazonokat alakítanak, de ezúttal Baumbach olyat hoz ki belőlük, amit csak szökőévente lehet látni, vagy talán soha. Visszafogott játékkal hozzák a karaktereket, teljesen hihetetlen finomsággal dolgoznak, főleg Sandler, de mégsem ő az, aki az Oscart érdmelné ezért a filmért.

Dustin Hoffman az. Bár Adam Sandler is élete alakítását nyújtja, Hoffman simán lemossa a vászonról a kollégákat, mégiscsak ő a nagy öreg a két Oscarjával, hát majd most kap egy harmadikat, ha jól állnak majd a csillagok. A diszfunkcionális, zavart, feledékeny Haroldtól egyszerűen felrobban a tévé, és bármennyire is hihetetlen, ehhez a csodálatos alakításhoz tökéletesen asszisztál mind Adam Sandler, mind pedig Ben Stiller.

A franc se érti, miért bohóckodik ez a két faszi, amikor igazi színészi munkát is végezhetnének, jó, nyilván tudjuk, miért, a pénzért. Sandler mondjuk most már csak a Netflixnek forgat, többnyire kétes minőségű vígjátékokat, Stiller pedig szépen pozícionálja át magát „rendes” színésszé, olyannyira jól, hogy a nemsokára érkező Brad’s Status című dramedyben állítólag újfent remekel. Noah Baumbach valahogy most mindkettőjükből kihozta a maximumot, de nem csak belőlük, hanem magából és a családi vígdrámákból is, ugyanis ez a szeretni való, néha térdcsapkodósan röhögős, a végén egyenesen katartikus mozi olyan, mintha Woody Allen alkotta volna meg akkor, amikor még karrierje csúcsán forgatta a jobb New York-i kapcsolati filmjeit. Jó eséllyel már az első pillanatokban megvesz kilóra a hangulata, aztán csak kimeredt szemekkel bámulod, hogy mi történik. Konkrétan csoda, és milyen jó is ezt nézni?!

Milyen fura belegondolni abba, hogy évekkel ezelőtt Dustin Hoffman játszotta már Ben Stiller apját a Vejedre ütökben, de Adam Sandler apját is az eléggé semmilyen A cipészben. Most igazságot szolgáltattak nekik. És nekünk is. A világ pedig egy jobb hely lett. Megbocsátottunk mindenért.