Abban mindjárt az új lemez első száma alatt megegyezünk, hogy a Ting Tings a világ leggyönyörűbb popduója: míg a férfiak Katie szőkeségétől részegednek meg, jómagam Jules borostáját tenném a világörökség részévé. Többszörösen indokolt volt tehát, hogy lízingeljük a techrovat hangszóróját, és nekiessünk az oly régóta áhított hanganyagnak.

A Silence nem rossz kezdésnek: a dobok kalapálása felidézi a bravúros debütalbumot, amelynek a szememben mindössze annyi hibája volt, hogy aljas módon narancsos üdítőt akartak vele eladni. A fanfárszerű kezdet után a Hit Me Down Sonny könnyed lötyögése kezdi megalapozni a szerkesztőségbeli hangulatot, a gitárok belépésekor emelkedni kezd a pulzusszám – ekkor azonban le is lövik a számot. A Hang It Up-ban végre Jules is megszólal, mi pedig konstans bólogatásba fogunk – egyrészt mert ezt a számot már akkor is imádtuk, amikor nyilvánosságra hozták, másrészt meg azért, mert mindannyian a Beastie Boys köpönyegéből bújtunk elő. Ők is.

A Give It Back növeli a tempót, semmi gond, ilyen ritmusnál még frankón lehet gépelni meg képet vágni, és a frizuránk még mindig tart. Na, ekkor jön a Guggenheim, amelynek második refrénjénél előtör belőlünk a kilencvenes évek minden nyomorúsága, és egy emberként nyomjuk a Killing In the Name of refrénjét, metálvilla meg minden – értjük mi a mókát, Katie és Jules lemezgyűjteménye komoly átfedéseket mutat a mieinkkel.

A Soul Killing átvezetésénél már homályos szemmel ámuldozunk: ez Pink Floyd, vazze. Ska-ritmusban. És tényleg. Szeretjük a zenei keresztrejtvényeket. Teljesen érthető, miért tesztelték Katie-ék házibulikban az új lemezt: ez pont olyan, mint egy idétlen mash-upokba fulladó, nosztalgiázós házibuli – amelyben sajnos eljön a lassúzások ideje is (ezt a részt én mondjuk a Házibuliban is utáltam, pföj). A One by One az a szám, amire leszállunk az asztalról, megigazítjuk a hajunkat, de még nem keresünk helyet a kanapén, hátha történik valami. Nem fog. A Day to Day az a fajta szépelgős popdal, amitől engem lever a víz, de nyilván lehet rá összeborulni majd koncerteken, öngyújtóstul. A Help még ennél is tovább megy líraiságban, mégis összeszedettebbnek és őszintébbnek tűnik, mint a Day to Day – benne van Katie sokszínűsége, és a rapszodikus jelleget már amúgy is megszoktuk a Ting Tingstől. Az In Your Life-fal önmagában semmi baj nincs, de egy ilyen lemezkezdés után úgy hat, mintha átkapcsolnám a tévét a Jóbarátokról, és hirtelen egy pszichothriller temetési jelenetébe csöppennék – nyitott koporsóval. (Ott szoktak csellisták fellépni?)

Ha ez a lemez ebből a tíz számból állna, azt mondanám, hogy Jules-ék elméje meghasadt (a szívemmel együtt), így azonban hogy a deluxe verzión ott van a hét remix plusz az Ain’t Got Shit és a Hang It Up demója is, nem fáj annyira. Nota bene: a Hands is remix, csak eredetinek álcázza magát, mert az oridzsi verzió nem illett a koncepcióba. (Aminek mibenlétét elképzelni se tudom, tekintve, hogy tíz tökéletesen különböző számról van szó.)

A Hang It Up Inertia-remixe sejtfalpukkantó basszusokkal támad, a CKB érdemi részei pedig Roni Size barna papírzacskóját idézik (hogy minderre ráismerünk, az egyfajta coming outnak is felfogható). A többi remix felejthető, mint ahogy a lemez teljes második fele is az. Hogy a sokáig elhúzódó procedúra vagy a kihagyott dalok miatt, esetleg szimplán egy elhibázott dramaturgiai manőver okán, de a Sounds From Nowheresville derékban megreccsent.

A két lemez legjobb számai szerencsére kiadnak egy pompás, töltelékmentes koncertműsort, úgyhogy ezúton is szépen mosolygunk a nyári fesztiválok szervezőire.