Korántsem szokványos tesztünkben igazán szubjektíven igyekszem bemutatni ezt a rohadékot, akire alig tudok valami rosszat mondani. És hogy miért rohadék?
Ezt az egészet egy kicsit korábbról kell kezdenem. Nem véletlenül akadoznak mostanában a Player játékteszt-szekciójának megjelenései, a magazin mellett a Petőfi Rádiónál is dolgozom, velük járom a fesztiválokat, élő műsort készítünk. Milyen rossz nekem, tudom. Még a VOLT előtt azonban a Cenega megkérdezte, hogy nincs-e kedvem ránézni a Witcher 3-ra, és bár szabadkoztam, hogy egy ekkora játékot most nem biztos, hogy a nyakamba tudok kapni a maga 80-100 óra játékidejével, de meglátom, mit tehetek.
A Witcher 3 a gépemben landolt, és nagyjából 20 perc után meggyőzött arról, hogy baj van. Mert bár nem vagyok egy nagy RPG-s, mostantól minden gondolatom a játék körül fog forogni. Ez az egész odáig fajult, hogy az EFOTT-on már azt kerestem, vajon a szálláson hagyományos, vagy LCD-tévé vár-e a szobában, mert ha az utóbbi, akkor lehet, hogy vinném magammal a PS4-et, és a játékot is, és műsor előttig nyomom, vagy amíg csak bírom. Úgy tűnt, a HDMI áldásairól még csak nem is álmodhatok, és amikor kiderült, hogy mégis, erősen gondolkodtam, hogy hazaugrok a gépért. Na ezt okozta velem a Witcher harmadik része. Úgy, hogy az első kettőbe csak picit néztem bele.
Később, a Sziget alatt telefont kellett cserélnem, és azért vettem Z3-as Sonyt, hogy kihasználhassam a Witcher 3 és a remote play előnyeit, azaz akkor is tudjak a telefonon játszani a PS4-gyel, amikor elméletileg nem tudnék, WC-n ülve, bármikor. Ennyire akartam ezt a játékot.
A miértre pedig nagyon egyszerű a válasz. A The Witcher 3: Wild Hunt minden századmásodperce a legmagasabb minőséget árasztja magából. Ríviai Geralt utolsó, igen hosszú, de minden igényt kielégítő kalandja olyan lett, amiről minden RPG-rajongó, de hagyjuk ezt, inkább minden játékrajongó álmodik. Majdnem tökéletes.
A történet rettenetesen egyszerű pontból indít: eltűnt régi szerelmünk, Yennefer, és meg kell találnunk, hova tűnt. Ugyanez történik nevelt lányunkkal, Cirivel is. Ez eddig lehetne valami fantasy-Taken is, de nem. Ebből a helyzetből indul el egy epikus, nagyívű történet, ami akkor is érdekelni fog, ha csak úgy érintőlegesen foglalkozol a fantasykkel. A történet élvezhetőségét magyar felirat is segíti, ami remekül sikerült, szóval tényleg nem kifogás az, hogy de hát mindig is kettes voltam angolból.
Maradjunk annyiban, hogy a The Witcher 3 nem csúnya. Nem feltétlenül minden pillanatában nextgen, de nem is vinné el a PS3, akadnak benne itt-ott megmosolyogtató megoldások (PS4-en teszteltük), de azért ha pillanatokra kicsit meg is csúnyul (PS4-hez képest), gyorsan magára talál a játék. Egy ilyen mértékű sandbox-őrületet egyébként sem biztos, hogy lehetne ennél szebbre álmodni a jelenlegi technikai feltételek mellett, de mindegy is, amit kell, azt grafikailag szépen hozza a játék.
Az irányítás már más kérdés. Sajnos ezen a ponton nem sikerült tökéleteset alkotnia a CD Projektnek, Geralt csetlik-botlik, a harcok közbeni kitérések néha bántóan lassúak, van, hogy egy egyszerű létrán lemászás is gondot okoz, inkább leesel, és bevállalod a sebzést, csak legyél túl rajta. Ettől függetlenül azért nem kezelhetetlen a játék, csak éppen nem túl sima a kezelése, nyúlhattak volna hasonló címektől, nem lett volna szégyen.
Amit viszont nem tudnak hozni a hasonló címek, az a hangulat. Szinte érzed, hogy minden a tiéd, hogy ez a táj, amelyen bőszen lovagolsz, igen csúnya történéseket fog megélni, az utadba akadó élőhalottak, farkasok és egyéb teremtmények pedig abszolút baljós érzéseket keltenek benned, és ennek így kell lennie. Mindenki fél tőled, az emberek gyűlölnek, kitaszított vagy, és túl kell élned úgy, hogy közben a döntéseid alapján maradhatsz jól nevelt(ebb) úriember, vagy gőgös agresszor. A döntéseid számítanak, nem csak úgy tessék-lássék kerültek bele a játékba, úgyhogy meg kell gondolni kétszer, hogyan reagálunk egy-egy eseményre vagy mondatra.
Az örömünket csak fokozza, hogy a CD Projekt nem bánt szűk marokkal a szexjelenetekkel kapcsolatban sem, így össze lehet szedni mindenféle asszonypajtikat utunk során, ezek a jelenetek persze nem durvák, maximum melleket, néha fenekeket mutatnak, de azért a pegazus tetején történő szex esetében talán mindegy is, mit lehet látni, mert ott már erősen kileng a WTF-mutató. A lányok szépek, mi meg izmosak és sármosak vagyunk, úgyhogy nem kell nagyon ügyeskedni ahhoz, hogy egy-egy utunkba kerülő hölgyemény rajtunk töltsön egy kis időt.
Szóval van szex, harc, misztikum, nyitott világ, lovak, természet, csodás grafika, picit kevésbé csodás irányítás, és innentől kezdve már nehéz többet kívánni. Az RPG-őrültek nyilván odafigyelnek minden fejlesztési kérdésre, a lootok felhasználására, adás-vételére, de aki csak egy szinte tökéletes akció-kalandjátékra vágyik, az sem csalódik a The Witcher 3-ban. Nagyjából 100 óra játékidő van benne, ha nem foglalkozol a mellékküldetésekkel, ami tetemes, de az a szép benne, hogy egy casual gamert is lazán magába szippant pillanatok alatt. Óriási gratula a CD Projekt RED-nek érte, mert ha nem ez lesz az év játéka, akkor nem tudni, micsoda. Ez a teszt pedig azoknak szól, akik még ennyi idő után is hezitálnak elkezdeni a The Witcher 3: Wild Huntot. Ne tegyék. Azonnal indítsák el, bár onnantól kezdve nem lesz életük.