Napra pontosan tizenöt éve mutatták be David Fincher rendezésében Chuck Palahniuk Harcosok klubja című regényének filmadaptációját, és a világ azóta már nem ugyanaz a hely. Vitathatatlan tény, hogy az ezredfordulón nem nagyon történt jobb dolog mozifronton ennél az istentelenül zseniális tripnél. A Player örömmel borul térdre a film előtt, ami segített felnőni a most harmincas éveit taposó generáció büszke tagjainak.

A főcím

„Mindenki azt kérdezi tőlem, ismerem-e Tyler Durdent.”

Fincher már a Hetedik főcímét sem aprózta el (nem hiába majmolta ezt a vizuált az összes B-kategóriás horror a kétezres években), de a Fight Club nyitányával még azt is sikerült überelnie. A The Dust Borthers zenéje körülbelül két másodpernyi altatás után lerobbantja a fejed, a vásznon pedig egy fura utazás kezdődik valami (rém)álomszerű helyen, amit az elején nem hogy térben, de még dimenzióban is nehezen tudsz elhelyezni. Aztán a kamera az utazás végén megáll egy szájba tolt pisztoly nézőkéjénél, neked pedig leesik, hogy épp az előbb úgy jártál be egy emberi agyat, ahogy a turisták bénáznak a kamerájukkal a Várnegyedben. És ez még csak a főcím. Innen még bőven van felfelé.

A képi világ

„Kedvem támadt lelőni minden pandát, amelyik nem kefél a fajfenntartásért. Tankhajók olajával akartam elárasztani a híres francia strandokat, amiket sose láttam. Füstöt akartam lélegezni… Rámjött a pusztíthatnék.”

A film képi világa steril és mocskos egyszerre, mint egy boncasztal a hullaházban. Az első másodpercekben torkon ragad és felültet egy rakétára, amiről nincs leszállás. Eszeveszett a tempó, a száguldás közben mégis úgy érzed, mintha egy hipnotizőr játszana az érzékszerveiddel. A látványosan vizualizálható monológok, a flashbackek és keretbe foglalt cselekmény iszonyatosan magas labdákat dobálnak, a rendező pedig kivétel nélkül le is üti az összeset. A verekedéseket nem a Bud Spencer-filmekből vették kölcsön, és az erőszak sem stilizált. Fincher csak szépen, tárgyilagosan megmutatja, mi történik, ha csont a csonttal találkozik. (Ennek egyébként különösen örülhetnek azok, akik nem igazán csípik a 30 Seconds To Mars snájdig énekesét.) Vizuális ingerek szempontjából a Harcosok klubja tökéletes alkotás. Erre nincs is jobb szó.

A stílus

„Más szemmel kezdtük nézni a világot. Mindent és mindenkit kritikusan méregettünk. Sajnáltam a kondizókat, akik úgy akartak kinézni, ahogy Calvin Klein és Tommy Hilfiger előírja nekik.”

Fricskának is felfoghatjuk, hogy az anyagi javakat egyébként megvető Tyler cuccainak elemzése kitenne egy komplett szakkollégiumot egy stylistképzésen. Olyan, mintha a fenegyerek egy különösen lepukkant turkálóból szedte volna össze a gardróbját, mégis minden egyes darabja tökéletes összhangban illeszkedik a többihez. Vörös bőrdzseki, ránézésre is olcsó, 100% poliészter hawaii ing és fanszőr-vonalig lehúzott vászongatya még soha nem volt annyira cool, mint a Harcosok klubjában. Nem csoda, ha az ezredforduló erre érzékeny fiataljai elkezdtek slimfit bőrdzsekikben és hegyes galléros ingekben pusztítani a bulikon.

A zene

„Megvolt az első életközeli élményed!”

A The Dust Brothers soundtrackjének egyes számait simán el lehetne vinni relaxációs gyakorlatokra, néhány track pedig olyan, mintha egy tucatnyi pszichopata rendezett volna spontán indusztriál-techno partit egy elhagyatott elmegyógyintézet aulájában. A CD önmagában is megér egy misét. Olykor sötét és erőszakos, olykor pedig megnyugtató vagy épp vicces, de mindvégig izgalmas. A trackek mégis a film képeivel összefésülve mennek igazán a mennybe. A szédítő utazás legvégén aztán felcsendül a Where is my mind a Pixiestől, a néző pedig csak azért nem tapsikol örömében, mert éppen tátott szájjal bámulja a vásznat.

Könyv vs film

„Hiszek egy Tylerben.”

Olvasd el szépen Palahniuk regényét, aztán konstatáld te is, hogy a film többek között azért annyira zseniális, mert simán többet ad, mint az írott alapanyag, ezt pedig csak nagyon kevés adaptáció mondhatja el magáról. Persze ez cseppet sem csökkenti az író érdemeit, csupán arról van szó, hogy Fincher videoklipes rendezése a könyv magvas gondolatait egy bontógolyó erejével vágja a fejünkhöz. Az élményt leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor egy jó verset egy zseniális színész tolmácsolásában hallgathatsz meg. Az előadás módja nyilvánvalóan négyzetre emeli az élményt.

A szereplők

„Idővel mindenkinek nullára csökken a túlélési esélye.”

Azokban az időkben Brad Pitt még éppen egyensúlyozott a plakátfiúk és a jó színészek között átívelő nagyon vékony pallón, de ezzel a merész szerepválasztással végre sikerült a szkeptikusokat is meggyőznie. A végeredményt látva nem is igazán tudnánk nála alkalmasabb színészt a szerepre. Ő testesíti meg azt az alfahímet, aki titkon minden férfi lenni szeretne. Jóképű, erős, borzasztóan okos, szabad és úgy általában szarik mindenre és mindenkire. Egyértelmű filmes ikon, aki a képzeletbeli Pantheonban valószínűleg rendszeresen összejár Anton Chigurh-ral és Heath Ledger Jokerével a létezés céljáról folytatni magasröptű eszmecseréket. Edward Norton és Helena Bonham Carter éppen ilyen jó döntésnek bizonyultak az értékválságban szenvedő yuppie és az anarchista félcsöves csaj szerepeire. Nincs mese, ebben a filmben még Meat Loaf és Jared Leto is tökéletesek voltak.

A történet

„Apu ökölbe szorult keze vagyok.”

Nem lőjük le a nagy csavart, hátha van az olvasók között olyan, aki még nem látta az alkotást. (Még szerencse, hogy ezt baromi könnyű orvosolni, ugye? Na húzás a tévé elé!) Annyit azonban elárulhatunk, hogy a Harcosok klubja nem csak azért többszörnézős, mert nem tudsz betelni vele, hanem azért is, mert olyan okosan vezeti meg a nézőjét, hogy én például első felháborodásomban már rögtön másnap visszaültem a moziba. Hidd el, nincs olyan szerencséd, hogy minden apróság agyat érjen nálad akár három megtekintés alatt. Ha úgy érzed, ez a film neked már nem tud újat mondani, akkor valószínűleg nem figyelsz eléggé.

Ugye figyelsz?

„Mindenkinek ott volt az orra előtt, Tyler meg én csak rámutattunk. Mindenkinek ott volt a nyelve hegyén, Tyler meg én csak kimondtuk.”

Azt persze mindenki tudja, hogy Tyler alakja hányszor villan vagy bukkan fel a háttérben mielőtt a főhős „személyesen” is találkozik vele, de azt már kevesebben vették észre, hogy a mozi még ezen felül is tele van a nézőknek vagy éppen a korhatárbizottságnak szánt szemtelen fricskákkal. Azt a jelenetet például mire véled, amikor Tyler a buszon kiröhögi a kockahasú Calvin Klein-modelleket, aztán néhány másodperccel később olyan felsőtestet villant, amiért még a barátnőd is hajlandó volt harmadjára végigülni veled a filmet? A Harcosok klubja többször maró kritikával él, aztán vigyorogva bizonytalanítja el a nézőjét afelől, hogy az előbb mit is akart mondani valójában. Nincs a szádba rágva semmi, legfeljebb csak azt hiszed. A már említett bizottság tagjai is azt hitték, hogy ők diktálnak, amikor sikerült egy lógó péniszre cseréltetni Fincherrel az eredetileg oda tervezett meredező hímtagot, amit Tyler az óvódás gyerekek matinéjába vág be az egyik jelenetben. Gratulálunk! Azt persze nem vették észre, hogy Brad Pitt atlétáját az utolsó jelenetben meztelen pornósztárok díszítik.

A filozófia

„A legerősebb és legbölcsebb férfiak állnak itt körülöttem. Sok nagy lehetőség, ami pocsékba megy. Egy egész elkúrt nemzedék benzint csapol, kaját tálal vagy nyakkendős rabszolgának állt.”

Az ezredforduló egyik nagy rejtélye, hogy miért nem vetették rá magukat lelkes filozófusok és szociológusok erre a filmre, amikor a kortárs Mátrixot konkrétan oda-vissza szételemezték. A Fight Club pofonládájából tényleg mindenkinek jut egy-egy tockos. A legnagyobb ütést persze a fogyasztói társadalom kapja – úgy en bloc. Vigyoroghattál a moziban hülyén, amiért az arcodba kapod a kendőzetlen igazságot, ugyanakkor vigasztalhatott a tudat, hogy a film még a legmagvasabb gondolatokból is képes viccet csinálni. A végén persze összeáll a kép. Magyarázatot kapsz egy csomó kérdésre, egyúttal viszont egy csomó olyan dolog új megvilágításba kerül, amiről egészen addig azt hitted, érted, miért vannak ott. Másodjára már elővigyázatosabb vagy, de hidd el, a végén ismét csak azon veszed észre magad, hogy egy elejtett félmondat jelentőségén töröd a fejed. Ne szégyenkezz! A Gyúrós Gyuszinak például az ötödik újranézés után esett le, hogy „Bammeg, ez nem is a bunyóról szól!”

Aktuális?

„Nem a munkád vagy, és nem is a bankbetéted! Nem a kocsid vagy és nem a tárcád tartalma! Nem egy menő ruha vagy! Egy bohóckodó ganajkupac vagy a világban.”

Vannak azok a filmek, amik az évek során „elfogynak”, azok, amik kiállják az idő próbáját, és van a Harcosok klubja, amit az eltelt tizenöt év még erősebbé és aktuálisabbá tett, mint valaha. Ebben a másfél évtizedben az akkor kritizált jelenségek felerősödtek, mint egy szénné kokszolt testépítő. Ha szegény Tyler látná, hogy a technika, a reklámok vezérelte életmód, a kivagyiság, a felszínesség hogyan vették be a világot, már nem csak néhány felhőkarcolót robbantana fel mérgében, az tuti. A film, ahol érdemes, ironizál, de a cinizmus mögött egy láncait eltépni készülő oroszlán dühével köpi pofán az értékválságba belepállott társadalmat.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Kényelem és nyugalom az autópályán, izgalom és őrület a stadionban – BYD Seal U-val a magyar–skót-meccsre

Óbudán vár a fotókiállítás, amit nemcsak látni, hanem tapintani is lehet

150 000 táncoló robotfűnyíró: a technológia a fejlesztés mögött

További cikkeink a témában